web analytics
Legutóbbi hozzászólások
Archívum
Kategóriák

Monthly Archives: február 2010

Egyszer még kiskoromban megmutattam

Na, hát újra egy vásárhelyi éjszaka, nosztalgiázásokkal és körlevélszerűizéírással. Sokkal több iróniával és fáradtsággal persze. És jóval kevesebb afölötti örömmel, hogy a végtelenségig ébren lehet maradni. (Szomszéddal már egy ideje megállapítottuk, furcsa fintora a sorsnak, hogy most, amikor megtehetjük, nem az izgat, hogy fennmaradhatunk-e, hanem hogy alhatunk-e végre.) Dolgoztam is, photoshoppingoltam is, aztán nyugodtan beleeresztettem magam egy ilyen szüttyögős-netmentes-Gilmore Girls-izébe, meg persze fejezzük-be-a-verset-nagymamámról-ba, folyományaként Németh László-verseket keresgéltem régi körleveleimben, posztérettségis kiégett sirámaimat olvastam, és örülök, hogy legalább a stílusom finomodott kissé, annak viszont kevésbé, hogy kristálytisztán láttam bizonyos működési mechanizmusaimat, és a világon semmit nem tettem, hogy kilépjek belőlük (akkor még kevésbé tűntek letálisnak, mondjuk) – és itt nem kizárólag arra gondolok, hogy „Hopp! Jött sms a Zsófitól. Nos, ezúton tolmácsolom együttérzésemet, valamint örülök, hogy a Kornélnak szép haja van. De sajnos jobban bírom a kopasz szemüvegeseket. Erről ennyit”. Egyébként tiszta szerencse, hogy eszembe se jutott a bölcsészkarra menni (kár, hogy később mégis), roppant idegesítő akárkivé váltam volna. (Művész akartam lenni! Verseket olvastam!) [Ha már idegesítő, az imént végigfutottam A szegény kisgyermek panaszait. Micsoda manírgyűjtemény! Én eddig egy kicsit azt hittem, ezt a stílust meg az eleganciát szeretem Kosztolányiban. Na de mennyivel jobb más versei vannak!]

Az egészségtelen szégyent le kell küzdeni, na. Ez a veleje az egésznek. Akkor talán a mindenki másnak megfelelést (lásd napraforgó-elmélet a 2001-es körlevélben, csak akkor még nem jöttem rá, hogy ez pont arról szól, amire a napokban rájöttem [röviden referenciapont-elmélet]) is lehet értelmesen, egészségesen csinálni. Vagy fel lehet fejleszteni egy olyan szintig, amikor a referenciapontok üvöltve a szemembe nyilatkozzák, hogy „szálljál már le rólam, bazmeg, mert magadnak élsz, és nem másnak, semmi közöm hozzád, és ne rángass bele a játékaidba”. (És akkor bőszen egy másik, sunnyogósabb pont ölébe vethetem magam. Talán. Áh, nem jó ez így.)

Otthontalanul mennyivel könnyebb a kapcsolatokra koncentrálni.
De azért éreztem némi belső szontyolodást pár napja, amikor meglátogattam a dobozaimat.

Az a koppanásérzés is biztos szégyen, amikor egy teljesen érdektelen valakiről kiderül, hogy nős, én meg eztán egy egyszerű kérdés miatt úgy érzem magam, mintha orcátlanul kinyilvánítottam volna valami felkínálkozási szándékot vele kapcsolatban. (Pedig ez olyasmi, amit én mindig teljesen szándéktalanul és saját magam előtt rejtve csináltam, lásd M betűs sapka.)

Próbálom kibogozni ezt a szégyendolgot, és csak egy megoldás kínálkozik.
Nagyképűség. Ez a helyes kifejezés.
És önmagamat önmagammal mérem.
Na de pont hogy nem!
Én mindig csak másban mostam az arcomat.

Alkohollal fogok próbálkozni, az már többször bejött.

S csupa szerelemből feketét iszom csupán

Egyébként meg újra kinyit a Hadik, na lehet, hogy azon a napon fogok életemben először kávét rendelni valahol, és előtte meg utána azt gondolni, hogy hmm, ez aztán borzongató volt, közben meg diszkréten köpködni, izgulni, hogy ne verjek le semmit az asztalról, arra gondolni, hogy mit gondolhatnak rólam, és beégni a borravalóval.

Ötven felett lóg a tasak, ki a mellet, be a hasat

Szögezzük le előre, hogy nekem semmi bajom az öregedéssel. Azzal van bajom, hogy elöregszik mellettem a világ (vagy én öregszem el a világ mellett úgy, hogy közben helyben állok, ezt még el kell döntenem), és amikor elgondolkodom, hogy vajon mi lett a kis szőke sráccal, aki egy évvel alattam járt suliba (Robi), akkor egy napra rá megpillantok a helyi újságban egy kopaszodó MDF-es képviselőt, aki ő, na ezzel van nekem bajom, és ez nem vicc.

Az én mikrokörnyezetemben valahogy másképp telik az idő. A Fogalmazó is csak azután jegyződött el, hogy elköltözött tőlünk.

De soha ne legyen vége annak, ami jól megy

Nagyon nehéz nem Lovasi Kispál-éneklős hangján olvasni a Kosztolányi-verseket. (Mármint ha ezt egyszer elkezdte az ember. Egyébként valószínűleg nem probléma.) Én nem vagyok egy versmegzenésítés-fan, egyáltalán. De ezt hallani akarom.

Mi is leszünk szenilisek

Vadmalac harmincadik születésnapi partiján csupa felnőttes dolgot csináltunk.

Szó sincs arról, hogy Hőscincérnek öltöztem volna (a Vízipókból)…

…az este folyamán egyáltalán nem használtunk zsírkrétát…

…és ezt egyértelműen nem én rajzoltam.

EZ a két remekmű viszont HATÁROZOTTAN az én kifinomult intellektuális humorom, végtelen kreativitásom, páratlan műveltségem és két mézes bodza (plusz a vodkanarancsok) letagadni-nem-is-érdemes eredménye.