Monthly Archives: április 2011
Ne szólj, szám
Három-négy ölelés, és rögtön kerek a világ.
It’s our problem-free philosophy
Csak azt a reggeli negyedórát kellene kivetni az életemből, a zuhany és a fogmosás között, amikor ülök a kád szélén, és gondolkodom.
Teljesen biztos vagyok abban, hogy boldogabb ember lennék.
It’s our problem-free philosophy
Csak azt a reggeli negyedórát kellene kivetni az életemből, a zuhany és a fogmosás között, amikor ülök a kád szélén, és gondolkodom.
Teljesen biztos vagyok abban, hogy boldogabb ember lennék.
Mint a görög tragédiában: belül történt, mi megesett
Ma az történt, hogy minden kicsúszott a kezemből, rossz döntéseket hoztam, és az egész napot úgy vágnám ki az ablakon, ahogy volt.
(Ha holnap reggel is fájnak a térdeim, megérdemlem. Miért nem figyelek a testemre. Lobotómiát!!)
Ma arra jöttem rá, hogy Barry Gibbnek a kilencvenes évek végi koncerteken azért már küzdeni kellett a jó kis fejhangjaiért. És nem mindig jöttek ki szépen.
Meg arra, hogy ki kellene mozdulni ebből a virtuális valóságból, és elmenni valahová, egy normális helyre, ami nem színház, nem kocsma, nem belterjes kiscsaládi albérlet. Vannak ilyenek? Téeszben akarok dolgozni.
Holnap mégsem megyek fesztiválújságba írni, hanem inkább jól befejezem a szerződéses melót Munkahely 3-nak. Ne kössetek rám fogadásokat, mert csúnyán bebukhatjátok.
Truth can be stranger than fiction
Mint a görög tragédiában: belül történt, mi megesett
Ma az történt, hogy minden kicsúszott a kezemből, rossz döntéseket hoztam, és az egész napot úgy vágnám ki az ablakon, ahogy volt.
(Ha holnap reggel is fájnak a térdeim, megérdemlem. Miért nem figyelek a testemre. Lobotómiát!!)
Ma arra jöttem rá, hogy Barry Gibbnek a kilencvenes évek végi koncerteken azért már küzdeni kellett a jó kis fejhangjaiért. És nem mindig jöttek ki szépen.
Meg arra, hogy ki kellene mozdulni ebből a virtuális valóságból, és elmenni valahová, egy normális helyre, ami nem színház, nem kocsma, nem belterjes kiscsaládi albérlet. Vannak ilyenek? Téeszben akarok dolgozni.
Holnap mégsem megyek fesztiválújságba írni, hanem inkább jól befejezem a szerződéses melót Munkahely 3-nak. Ne kössetek rám fogadásokat, mert csúnyán bebukhatjátok.
Rádfér egy kis társas magány
Annyi különböző ember vagyok, ahánnyal kapcsolatba kerülök.
Csetelek A-val, dolgozom B-vel, levelezek C-vel, színházba megyek D-vel, felhív E, beülök valahová F-fel, segítséget kérek G-től.
Ezek tegnap annyira gyorsan követték egymást, hogy úgy éreztem, egy identitáskörhintán ülök.
Melynek tengelye a kedvesség.
("És ez is egyfajta becsületesség, amennyiben minden kijáratot úgy tekint, mint másvalaminek a bejáratát.")
Jössz megint velem, de ezúttal sötét van
Álmomban végre egyszer tisztességesen lebasztak.
Több év elteltével.
Jószerű.
Az a hely, hova engem is hívnak
Tegnap az történt, hogy több száz, CRM-be integrálható modul specifikációját olvastam végig, iktatóprogramot keresve. Miért nem kérdeztem meg a forgalmazót, kérdezhetnétek. Nos, megkérdeztem. Persze, van ilyen. Átküldött kettőt. Fasza kis dokumentumkezelő-rendező-bíbelődő modulok, egyik sem iktat. (Miért nem gyanakodtam akkor, hogy talán a másik több száz sem. Nos, gyanakodtam. De attól még.) A véleményemet inkább nem írom le.
Macskajaj a Második Emeleten. Le kellene szoknom arról, hogy embereket hívok magammal színházba. Teljesen kiesek az előadásból, miközben próbálom az ő szemükkel nézni, megtippelni, hogy szeretik-e, ha nem, akkor kigondolni, hogy a végén mivel mentegessem magam és a látottakat.
És ha szeretik, az még egyáltalán nem garancia arra, hogy jó estém lesz.
Tegnap arra jöttem rá, hogy borzasztó valakivel, akivel ugyanazt gondoljátok a világról, de nem ugyanúgy.
Ma megint lesz színház, kipihentebben.
És minden korty előtt megrepedt poharam
Budakeszi reggel. Nem fértem fel a buszra, így lekéstem a csatlakozást. Tulajdonképpen nincs jelentősége. (Estére megint fájni fog a hátam, mert hiába félig-meddig felszerelt az iroda, napi elemózsia, üveg ásványvíz, notebook kell – crackelt Photoshopomat hogy is rakhatnánk fel a benti gépre, ismét csak fúj -, szóval ez húzza a vállam.
Nem csak ez, nyilván. A döntési helyzetek, amelyekbe nagyrészt én kergettem bele magam. Úgy képzelem, normális ember nem áll meg az útelágazásnál, hanem gondolkodás nélkül azt választja, amelyik az ő célja felé vezet. Akkor sem indul el a másikon, ha emitt éppen piros a lámpa. Kivárja, megy. Vagy belemegy a pirosba, ha olyan. És ami a legfontosabb: SOSEM kérdezi meg senkitől, hogy ki üljön a szamáron. (És akárki akármit mond, nem veszi azt a hátára. Mert aztán fájlalhatja naphosszat.)
Na tessék, beborult.
