Monthly Archives: április 2011
Gotta get a move on
Tegnap az történt, hogy (némi kellemes rákészülődés után) felöltöttem tavaszi személyiségemet, majd átverekedtem magam a szélviharon, hogy ilyen-olyan feszültségeimet rég várt karaokeparti során, okán és ürügyén énekeljem ki magamból. Víta lemondta, Pici húgom főiskolai pajtásával lelépni készült, Szomszéd meg összevissza kavart mindent, így végül Vadmalaccal ketten maradtunk. Előbb még gyorsan integráltunk egy új családtagot, a Szinkronhangtechnikust, akit nem sikerült kiborítanunk, pedig a híradó alatt elsütött "ott rostockolnak" poén azért már egy speciális szint. Őszintén remélem, hogy Szomszéd exének házi borából már senkinél nem maradt semmilyen kiszerelésben (bár talán mégis inkább ez, mint a rigai balzsam). Amikor Pici húgom hajnali háromkor hazaérkezett, még csak Elton Johnnál tartottunk, pedig már a torkomban volt Bonnie Tyler is. Itt egy hosszabb (kétórás) partnerkapcsolati témájú eszmecsere következett például afféle dolgok megvitatásával, hogy ki normális és ki beteges (én mindenképpen az utóbbi), valamint napvilágra kerültek olyan múltbéli ügyek, amelyeket valószínűleg nem akartam volna tudni, de most, hogy tudom őket, már jobb. (Emellett sajnos attól tartok, én nyertem meg a napvilágra kerítési versenyt. Legközelebb majd jól meggondolják, hogy mire kérdeznek rá.)
Ma az történt, hogy reggel ágyba, dél körül pedig befutott Édesapa. Nem mulasztottam el kitöltetni vele a kineziológusom által küldött anamnézisfelvevő űrlap megfelelő mezőit, kiderült, hogy születésem előtt fiúnak várt. Nem mintha nem gondoltam volna, de végre ki is lett mondva. (Persze az is beszédes, hogy csak fiúnévvel készültek.) Ebédeltünk, jó volt, elbúcsúztunk. Azóta itthon, hol fordítok, hol megüt a guta, de erről majd egy másik bejegyzésben (ha).
Tegnap arra jöttem rá, hogy azért fáj a jobb térdem (is) a futástól (is), mert csámpás vagyok. Kipróbáltam egy alternatív lábtartást, ami kiváló ugyan a térdemnek, de összeegyeztethetetlen az állás/járás/futás folyamatával. A problémán még dolgozom.
Ma arra jöttem rá, hogy ha bizonyos kérdésekben a józan ész helyett továbbra is zsigeri alapon hozok döntéseket, akkor nem kéne csodálkoznom, hogy olyasmiket érzek, amit a normális emberek még orális-anális-fallikus korszakukban engedtek el.
Holnap fordítási határidő, dolgozás, színház. Csuhajj.
Elveszett évek nyomába érek
Ültem a berendezetlen munkahelyen, tűhegyes ceruzákkal jegyzeteltem frissen bontott post-it matricákra és sticky notesra a szép tiszta klaviatúrán, kossuthrádiós kultúrműsorok felvételeit hallgattam, és elárasztott az érzés, hogy most nekem jó.
Oka is van ennek, igen. Mégpedig hogy teljesen öntudatlanul valóra váltottam egy gyerekkori álmomat. Nem azt, hogy kertészmérnök / biológus / kaszkadőr / angoltanár / állatorvos / filmrendező / szinkronrendező/ író / dramaturg leszek, nem a három diplomát három gyerekkel és a férjjel, aki entomológus, nem azt, hogy kafferbivalyháton száguldok keresztül Afrikán. Hanem azt, hogy irodában dolgozom.
Furcsán hangzik, és sosem gondoltam rá úgy, mint egy vágyálomra, de kisebb gyerekkoromban igazán nagyon szerettem azt játszani, hogy ülök az íróasztalomnál, és mindennel fel vagyok szerelve. Mindennek megvan a maga helye, a papír makulátlan, a toll elegáns, az olló borotvaéles. Az irodaszerek praktikus és esztétikus rendben sorakoznak az asztalon, a polcokon, a fiókokban és a szekrényekben, én pedig végtelen precizitással ámde nem lassan, félelmetes pontossággal és igényességgel ügyintézek. Beszerzek, továbbítok, iktatok, delegálok, jóváhagyok, aláírok, mindent, mindent én.
És most megkaptam, igaziból, felnőtt módra. Nem ezt vártam az élettől, és nem is gondolom, hogy így kell maradnia, de ITT, MOST, ez JÓ. Ahogy én szeretem, úgy jó.
M I N D E N
R E N D B E N
És az lesz benne a legszebb trükk, hogy anyukát is meglepjük
Újfent arról, hogy miért szerettem ezzel a csapattal lakni.
folkus: szólhattál volna
hogy amikor megjöttem, ne írjam ki azt, hogy "megjött"!!
Vadmalac: fenébe
erről lemaradtam 🙂
az elment se jobb
folkus: miattad van az egész
:-)))
Vadmalac: mi?
folkus: te kérdeztél rá, hogy megjöttem-e már
Vadmalac: neeem, én azt írtam, szólj ha megjöttél
szóval nem az én hibám
legalább rákérdezett valaki?
folkus: de a tiéd, mert itt szóltam, mivel itt írtam ki azt is, hogy postán vagyok
nem, senki
én láttam meg
Vadmalac: de annak nincs értelme, ha így szólsz, mert ha nem nézegetem percenként, akkor nem értesülök róla azonnal
de szerencsére nem lett belőle katasztrófa
folkus: jó, jó, ezért szóltam amúgy is
Vadmalac: (reméljük)
folkus: hát még szerencse
Vadmalac: bár, ha valaki telefonon olvasta biciklizés közben és most kórházban van emiatt, akkor még nem tudhatunk róla
gyorsan kérdezd körbe az összes ismerősöd, hogy megvan-e
folkus: ööö
azért nem hiszem, hogy ez ennyire sokkoló lenne
legalábbis szerintem senki nem akar tőlem gyereket
Vadmalac: ebben nem lennék olyan biztos
folkus: tudsz valakiről??
Vadmalac: ja, így név szerint nem
de el tudom képzelni
folkus: hogy valaki otthon ül, és tőlem akar gyereket?
Vadmalac: vagy ha gyereket nem is, de valami hasonlót
folkus: hasonlót? kismacskát?
Vadmalac: a gyerekek nevében meg kéne sértődnöm
hasonló tevékenységre gondoltam
folkus: áhá, szóval ezeket mind sokkoltam most
Vadmalac: legfeljebb nem ma estére tervezik az akciót
lesz egy nyugodt estéd
folkus: huh, végre
Vadmalac: de ha épp feléd indult biciklin, és úgy esett le, akkor sokkoltad is
folkus: akkor már eleve, mert ide feljönni biciklivel kész kínszenvedés
Vadmalac: de mindezt bevállalta egy szép este reményében
és erre ezt kellett olvasnia
folkus: francba
te leszek a hibás, ha pártában maradok és szűzen fonnyadok el
leszeL
Vadmalac: ez elszólás volt, beismerve saját felelősséged is, de egye fene, vállalom
ja, a szűzen fonnyadok el részt csak most elemeztem
és összeférhetetlenséget érzek
folkus: jelents be óvást
Uraim, jelentem, egészen ramatyul nézek ki
Ma az történt, hogy nem fogott ki rajtam a CRM-tanácsadó srác, és szereztem magamnak fuvart a postára, és iktatóprogramot fitymáltam, szóval kiélveztem a munkaidő minden percét, majd, ráeszmélve, hogy kaptam egy adag fizetést, elráncigál… megzsarol… megkértem drága unokahúgomat, Szomszédot, hogy tartson velem, és segítsen ruhatáram frissítésében. Ami akkor sem könnyű feladat, ha épp nem nézek ki úgy, mint egy jó nagy darab zsíros kötözött sonka. (Boldog idők a Mester mellett, négy évig stabilan tartottam a stresszes ötven kilómat. Ennek már annyi, túl nyugalmas az életem.) Csak annyit mondok: 75B -> 80C. Botrány. Skandalum. Ezer kartács és ágyúgolyó. Egyébként elszaladt velem a ló, majdnem vettem egy krrrvajó vászonnadrágot kifejezetten POSzT-ra, végül visszaadtam, és megkérdeztem, nincs-e esetleg egy kicsit sötétebb vagy sűrűbb szövésű. Hát igen, eléggé átlátszó, de azért ilyen vékony, mert ez egy nyári nadrág. A bugyi az nyáron is bugyi, jelentettem ki, majd diadalmasan, ámbár kissé fájó szívvel távoztam.
Ma arra jöttem rá: van olyan, hogy éneklem szép zengő hangon, hogy nanna-nanna-nanna, nanna-nanna (és még egyszer nanna-nanna-nanna), és dorombolni kezdenek, és még sokáig. Ami jó. (Bár ezek olyanfajták, hogy nagy fájdalmukban is dorombolnak, de ezt a tényt most szó nélkül és figyelmen kívül hagyom.)
Holnap ferge… wait for it… …teges karaokeparti Vítával (már ha), Vadmalaccal és Szomszéddal, reszkessen mind, ki él s mozog (és füle van a hallásra).
Álmom az, anyám, hogy fejtsem meg
Azért az ébredés a javából, amikor a csengetés után hosszan nézem a telefont: húsz nulla nulla… húsz nulla nulla… az oké, hogy akkorra állítottam be, de mennyi az idő most??
With the sun’s love in the spring
Ma az történt, hogy mégsem lettem büszke és boldog felkelő, de sebaj, süt a nap és melegít, zöldben sétáltam és rögtön odataláltam, ahova kellett (igen, a munkahelyemre, nem, ez nem olyan egyszerű). A rendszergizda már nagyon várt a vonal túloldalán: végre megcsinálták a távelérést a gépekhez, rögtön fel is rakják az összes programot, ami kell, csak kapcsoljak már be. Olyan jó nekünk, mindent megcsinálnak helyettünk, fogjuk fel így, hogy nincs jogosultságunk semmire. A Teljes Parancsnokot meg mi az, hogy illegálisan használnánk?! Fúj!! Meg kell venni szépen. (Köszi az angol verziót.) Ötpercenként csörgette lemerülni készülő mobilomat, aztán volt egy nagyobb szünet, vártamvártam, és csak a végén mondta, hogy közben meg is wifiztek! Ez mind bosszulása a tegnapnak meg a tegnapelőttnek, amikor, fellelkesülve ropogósra keményített, újdonat helpdesk hozzáférésemen, álló nap hibajegyeket küldözgettem neki ezzel, azzal és amazzal. (Egyébiránt mindenben igazam volt, mert én ilyen lány vagyok.)
Ma arra jöttem rá, mennyire üdítő azok társasága, akikről süt, hogy élet van mögöttük, és előttük is. Rendkívül nyomasztó ezzel szemben összezárva lenni valakivel, akiről pontosan lehet tudni, hogy már soha semmi nem fog történni vele – mert nem hagyja.
Holnap élni kezdek én is. Valamiből. Mert azt kell. Tehát nekiállok fordítni üstöllést.
Hazafelé, bár csendben voltam, egyáltalán nem fogyott el a napom, ha ez most már mindig így lesz, jól le fogok égni a megállóban, és nem csak a buszjegy ára miatt. Árnyat a hazaútra csak az a halvány gyanú vetett, hogy ha nem jutok hozzá azonnal egy bögre forró, ámde borzalmas cickafarkteához, rögvest felrobban a méhem.
Végül nem robbant fel. (Azt hiszem. Legalábbis úgy gondolom, arról tudnék.)
A teát épp most iszom. Meg blogbejegyzést is írok most.
Most is.
Meg még most is.
Jelenleg is épp írom.
Most már nemsokára abbahagyom.
Mindjárt.
Már majdnem…
Ki dolgozni tud, az életét mért féltené
Pár éve volt az a korszakalkotó ötletem, hogy minden nap írok ide egy három pontból álló kérdéslista alapján. Nemrég visszaolvastam, és nem tűnik olyan rossz ötletnek folytatni, annál is inkább, mert szellemi életem hanyatlani látszik, és kezdek olyan unalmas lenni, mint egy kanál. (Illetve mindenképp valami, ami nagyon, végtelenül unalmas. Egy focimeccs, vagy efféle.) A rendszeres írás ugyan nem garancia az érdekfeszítésre (bár tudnék, nem szeretnék élő példákkal előhozakodni), de
Hűha, elaludtam írás közben. Hagyjuk a körítést.
Ma az történt, hogy bementem Munkahely 1-re, dolgoztam is ügyesen. Délelőtt hívott a nő Munkahely 2-ről, hogy mikorra fejezem be a munkát nekik is ügyesen, illetve hogy elfogadja a magasabb tarifámat az ügyes munkámért. Délután hívott a férfi, akit Munkahely 3-ból ismerek, hogy megnyugtasson: hamarosan elkezdjük az együttműködést Munkahely 4-ben. (Egyben figyelmeztetett, hogy adjam már le folyó munkámat Munkahely 3-ba.) Este hatkor rövid intermezzo következett: kiderült, hogy rajtam kívül már mindenki elment az irodából, és rám zárták a bejárati ajtót. Ami azért volt jó, mert 1. tuti, hogy holnap reggel megkapom végre a kulcsainkat, 2. szerencsétlen kolléganő, akit berendeltek, hogy engedjen ki engem, bevitt a városba, és így esett, hogy összefutottam a Dzsigolóval, akivel egyébként egy házban lakunk, de még sosem találkoztunk, kettőt kivéve, ami direkt volt, és előtte felhívtuk egymást, és a Dzsigoló mondta, hogy hozzam már el a szkenneremet Munkahely 5-ről, amit még tavaly hagytam ott. Ezúttal nem említette, hogy és küldjem már el a számlát is, pedig szokta. Elváltunk, majd ettem a kiváló húslevesből, amelyet hétfőn készítettem, de még nem volt érkezésem enni belőle, mert sosem voltam otthon annyit, hogy tésztát tudjak főzni bele. Ezen a ponton kétfelé ágazik a történetmesélés. Első ág: Na jó, tegnap megtehettem volna. Sajnos a konyhába vezető utamat orvul keresztezte az ágy, én pedig engedtem a kísértésnek, mondván, fél perc vízszintesben nem árthat. Reggel arra ébredtem, hogy ruhástul fekszem, a szobában és a konyhában ég a villany, a leves meg a konyhaasztalon bőrösödik. Második ág: A tésztára ma sem jutott elég idő, viszont érdekes volt kipróbálni, hogy vajon a csiga megpuhul-e mikróban. (Igen, egy kicsit, de ez nem növeli az élvezeti értékét.) Elropogtattam, majd loholtam Munkahely 6-ra, ahol – minő öröm – megkaptam a fizetésemet a Munkahely 7-től. Így lett pénzem hordozható (értsd: nem leves) ételre is, amit holnap magammal vihetek Munkahely 1-re. A kör ezzel bezárult.
Ma arra jöttem rá, hogy a pletyka megédesíti az életet.
Holnap ha menni fog időben, büszke és boldog felkelő leszek.
Nem vagy ugyan ember, de állatnak túl szép vagy
Egy 2007-es komment ("Megbántottad a barátomat. Szégyelld magad") olvastán sokadszor csodálkozom el azon, hogy nem és nem tudok elképzelni olyan mondatot, tettet, szándékot, ami engem megbánthat. Ami, bármennyire alacsony is az EQ-m, nem biztos, hogy nem valami enyhébb típusú autizmus jele.
Vigyázz, a díszletek valódiak
Mondanám, hogy életemben először megnéztem, de ebben a formában nem lenne igaz. Szóval életemben először láttam a Mátrixot. (Leszámítva az akciójelenetek nagy részét.) Elmegy.
Csak nem tudom eldönteni, hogy a betöltés akad néha, vagy ilyen sok déjà vu van a filmben.
Mondjuk emiatt nem fogok álmatlanul forgolódni.
[Ötletem sincs, hogy dobhatnám fel ezt az unalmas bejegyzést. Meg arra sincs, miért akarom feldobni. Így marad.]
