Semmi izgalmasról nem tudok beszámolni. A vasárnapot és a hétfőt idehaza töltöttem, kettesben egy rendkívül barátságtalan mátrixszal. Többé-kevésbé sikerült igába hajtanom. Hétfő délután megjött Vecsó, a boldog Trabanttulajdonos, elvitt fagyizni, letöltötte nekem a Battle Royale-t (amire egy kicsit ki vagyok akadva, mert megváltoztattak pár dolgot az alaptörténetben, és ez szerintem nagyon gyengíti a film hatását a regényével szemben), majd ismét elment. Tegnap volt Elvetemült nagy szabadnapja, amit plázaebéddel és szakmaibeszélgetésszöveg-olvasással indítottunk, majd szarrá ázással folytattunk. Két menetben jutottunk fel a Művészetek Házához, itt majdnem teljesen megszáradtunk, és bár a tollasozásra szánt időnket elmosta a víz, egyikünk sem érezte úgy, hogy egy tökéletesen érdektelen valamiről szóló meddő beszélgetéssel még el kellene töltenünk háromnegyed órát. Palatinus, barátkozás a liftben. Utána FIF, és sajnos ez volt az aznap legjobbja. Palatinus. Oázis. (Mostantól bojkott alatt.) Nem megyünk sem erre, mert drága és messze van, sem arra, mert… bíró, amarra meg egyáltalán nem is akartunk. Maradt a hideg fehérbor, majd ez és egy kevéssé jó, hideg rosé. Kinek felfelé, kinek lefelé áll az este rúdja (vagy mi), végül – pár kör Morton mama után – a színház alatt kötünk ki. Rossz vörösbor. Részemről ennyi. Öt után nem sokkal behúztam a cipzárt a hálózsákomon. És épp most kaptam egy sms-t, hogy megyünk-e tollasozni…

Fontos, nagyon fontos volt az első jegyes előadásom tegnap. Bejött NAL (ezen a ponton volt néző, aki távozott), és végigsöpört rajtam minden. (Én nem tudtam, bár tudhattam volna, de sosem érdekelt annyira, hogy utánanézzek, hogy ez az ember nem feltornázta magát odáig, ahol most van, hanem zuhant!!) A jelenet végére már majdnem bőgtem. Négy éve bennem gennyedzik valami mély és marcangoló fájdalom, négy éve köti meg a kezem, az agyam, a kitudjamégmim, hogy nem vettek fel dramaturgnak. Ó, nem volt fontos, mégsem fejeztem be a magyar szakot, ahová akkor már csak a drámás órák miatt jártam. Persze, nem volt fontos, de utána egy évig nem mentem egyáltalán színházba. Kit érdekel, gondoltam, de azért követtem az osztály blogját, amíg élt, és nagyot kerültem az utcán, ha megláttam valamelyiküket. Alkalmatlan vagyok én erre, gondoltam, nem elég jó, hiszen a huszonkettőből legalább tizenegy jobb volt nálam, és nem arra koncentráltam, hogy a második rostán remek írásbeli dolgozatom után az önéletrajzomból szóbeliztettek (ad verbum valahogy így hangzott: olyan jó lett a dolgozata, hogy különösebben nem is kérdeznénk semmit, ezt basszus hogy lehet belemondani valakinek az arcába? mindegy), mert akkor ahelyett, hogy kevés vagyok, azt kellett volna gondolnom, hogy jó vagyok, de hibáztam, valamit csúnyán elrontottam, megint keresztbe feküdtem magam elé az úton, márpedig én JÓ GYEREK vagyok, én nem hibázhatok, inkább legyek ostoba és tehetségtelen, mint ROSSZ, mint valaki, aki téved, aki rosszul dönt, aki elrontja a jót, egy lúzer – hát ennélfogva úgy éltem innentől, mint aki ostoba és tehetségtelen, akire nincs szükség, és természetesen kiváló társra találtam ebben drága exem személyében (aki a másik utat választotta, aki tehetséges, de nincs szerencséje, aki nem fér bele a jelenlegi színházi struktúrába, aki nem elég megalkuvó, ugye, akinek csak egy jó beosztott kellene, meg egy jó főnök, és akkor kifordítaná a világot a sarkaiból – ha akarná, de persze így semmit), ültünk a konyhaasztalnál, és kurva okosakat gondoltunk három bor után, kocsmafilozófusok… (Még mindig azt hiszi, hogy eljön majd az ő ideje… én már akkor sem hittem, hogy nekem van időm.)

Kimondani, kiüvölteni magamból, hogy FÁJ, nagyon fáj, hogy elrontottam, hogy egy nagyon fontos részem belehalt, menjen ki belőlem, tudjak újra építeni egy jó és hasznos és szép alapra, különben úgy végzem, mint azok ott tegnap a színpadon, a NAL, az Illés, a Kornis, és hatalmas krétával rengeteg nevet írok majd a táblára, cizellálom, vastagítom őket, átírom újra meg újra, de hogy hová írok valójában, az csak ötven után derül ki (ha megérem), amikor az első infarktus, agyvérzés, gyomorfekély, daganat felüti a fejét…

Miért nem tudok üvölteni?

És az utolsó jelenetnél úgy röhögtem, mint már régen nem. Helyreállt a lelki békém, azt éreztem. Kijöttem, derűsen sétáltam egyet, szereztem vacsorát, hazatekertem. Megjöttem a POSzT-ra, végre.

Zalán Tibor.
Végh Pétert várom, akit nagyon szeretek.
Mögöttem egy csapat Fekete-rajongó lányka. Vadmalac meg Prágában. (Lesz itt a Prága, főpályaudvar rendes színházban. Nem tudom, nekem már felolvasva sem tetszett. Illetve felolvasva nem tetszett.)

De fura ez, van három csaj, jó velük színházba menni, szoktunk lihegésig rajongani pillanatokért, szereplőkért, látványokért – és ha őszintén belegondolok, totál különböző a színházi ízlésünk. A jó, gondolom, mindenekfelett jó.

Elvetemült hívott! Hát megjött végre, itt van. Ettünk is együtt, és vásároltunk. Már elment. Még 14-éig dolgozik, ami rém sok idő. Sebaj. Széchenyi tér, napfürdő. Kicsit hesszelek itt, megeszek további négy darab paradicsomot, és szerzek valahol cickafarkteát. (Csak a szokásos. Szót sem érdemel.) Utána felolvasószínház.

Szereztem reggelire paradicsomot, ami fantasztikus. AKARTAM reggelire paradicsomot, és kellő időben megtettem a szükséges lépéseket. (Ha visszaemlékszem a gyerekkori paradicsomszedésekre, azt hiszem, a reggeli paradicsom olyasmi, ami nekem feltétel nélkül jár.)

A szokásos szakmai beszélgetés. Azt fogom játszani, hogy a megszólalók első mondatából megtippelem, hogy összességében baromságot fognak-e mondani.

(Éretlennek tűnt ez a paradicsom, de fantasztikus.)
(Hopplá. Csak kicsit hangosabb a kelleténél.)
(Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom: paradicsom esetében a kiadott hang magasságának kívánt mértéke igazán borzasztóan alacsony, majdhogynem nulla decibel. Semmi esetre sem egy hangos „CUPP!”.)

„Tegnap este láthattuk a Nehezet.” Gratulálok.

Mondom, hogy nem fáj…

Jesszus, hogy ennyire nem lehet mit mondani, hogy hosszú perceken át a műsorfüzetet kell méltatni.
Vuhh. Előbb méltatni, most meg felmondani.

Elvesztettem a fonalat. Cseppet sem bánom. Ez a fickó valami borzalmas bölcsész. (A karakter színei, bravúros alakítás, kiemelkedő, trallala.)

Megint becsípte a hajam ez a nyomorult szék avagy radiátor.

Ha az előadásról készült hangfelvételen valaki egy Cseh Tamás-nóta kezdetét véli hallani, az nem véletlen. Véletlen az, hogy nem némítottam le a telefonom. Nyilván nem véletlen, hogy valaki hívott. (Ki hív szombat délelőtt ismeretlen számról? Miért?) Tahóságomra figyelmeztet, nehogy elszaladjon velem a ló.

Háy akkor is meg tud fogni (ugye mindenki emlékszik? ujjak… :-)) és fenn tudja tartani a figyelmemet, amikor fogalmam sincs, hogy miről beszél. Roppantul élvezem.

ÁÁÁUU!
(Haj, szék. Radiátor.)

Jól hallottam? „Soha nem érkezik meg a kamera”? Zseniális!!

Nyilvános helyen SOSEM szabad újraolvasni a komPOSzT-beszélgetéseket!
„Talaj Teri vagyok, és annyit szeretnék mondani, hogy… cssz!”
LOVL… Váháhá…

Nem akarom megvárni a halálom pillanatát azzal, hogy kívülről lássam saját magam és azt, hogy én basztam el az egészet.

Ahogy hallom, a darab minden férfiszereplője arra panaszkodik, hogy nem kap levegőt a saját életében. Én időről időre hányingerrel bajlódom.

„Túl kell jutnunk Esterházyn!” Ezt arra, hogy nem lehet reflektáltan elmondani valamit, el kell játszani, hogy át kell élni, életni. Tök jó. [Valószínűleg ezért röhögök a háttérben, mert egyébként nagyon nem volt jellemző.]

És mire kezdene érdekes lenni, természetesen lecsengetik.