Monthly Archives: június 2011
Így az ember nem bújhat az ágyába, hanem jégcsap lesz és szívtelen
2011.06.10. 20:09
Szemben az előző bejegyzéssel… csorogtam lefelé a székről Psota Barbara-dalának láttán. Milliószor hallgattam már, de látni még sohasem!! Psota méltatlanul mellőzött szereplője a YouTube-nak. És Márkus is, aki akkor is gyönyörű, ha Tigris Brown.
Az lehet ezzel, hogy a ’67-es felvételhez képest én gyerek vagyok. Amikor meg itt ülök valamin, amit egykori szaktársaim írtak, nálam fiatalabbak játszanak benne, és barátaim asszisztálnak hozzá, akkor egy lúzer felnőtt vagyok, egy „kasszásnő” (exosztályfőnököm kedves félreértése az osztálytalálkozón – amelyről, most látom, nem is írtam! Pedig mily gyönyörű volt), és nem is értem, miért járok ide negyedik éve szenvedni. (Negyedik? Talán. Előtte még jó volt. Utoljára az az ominózus, a 2007-es.)
Jó volt ez a Nyeső, most átmegyek valamire a Kossuth téren. Vagy veszek valahol egy szál cigit.
Elmúlt, bizony, a régi szép idő
2011.06.10. 15:03
Fat bottomed girls they’ll be riding today
Hűvös volt és unalmas az este. Szemerkélő esőben tekertem a városba. (Ó, odafelé vidám. Majdnem a Ferencesek utcájáig lefelé gurulok. [Ami egyébként veszélyes!] Vissza… feszesít. Lehet, hogy kihagyom az edzőtermezést. Még a szegycsontom feletti izmaimat is érzem, bár ez nyilván a félmázsás hátizsákok miatt van.) Lőttem egy programfüzetet, majd rákattantam a Széchenyi téri wifire. Mire mindent bekarikáztam, már dideregtem. Gondolkodtam, hogy akarok-e Parasztoperát nézni, de úgy döntöttem, annyi pénzért nem. Gyros, majd haza. Belealudtam a munkába, de előbb még sikeresen elültem a bal térdemet. Vecsó és a méteres internetkábel… na meg értem én, hogy Trabantra gyűjt, de vagy öt éve ugyanez a borzalmas fatámlájú forgószék…! Ez már nem a kollégium, jézusom… a nyereg amúgy is feltörte a seggem…
Még fúj a szél, de kisütött a nap. Délután felolvasószínház, addig munka.
Tévedő, szétmenő utak
Bolond fejemmel hívlak titeket
2011. június 9. 13:57
Hivatalosan is elindultam! Harmadmagammal ülök a biciklisvagonban, komolyan mondom, mindig így kellene járnom. Az idejutás majdnem problémátlan volt – azt még nem tudom, hegynek felfelé hogy tekerek majd túrahátizsákkal a hátamon és egy szimplával a hasamon. Sietnem is kell, mert Vecsó lakótársa távozni készül még ma este. Bízzunk mind abban, hogy nem tévedek el, nem veszítem el az egyensúlyomat egyszer sem (sosem), abban, hogy egyszer csak (minél hamarabb) magától megszűnik majd a surrogó zaj, amelynek forrását nem sikerült azonosítanom, és abban, hogy Vecsó nem vitte magával Siófokra a 14-es csavarkulcsát (avagy a 12-eset, a szemmérték nem erősségem), mert indulás után vettem észre, hogy (valószínűleg még a költözés során) minimálmagasságba került a nyergem.
Kellemes. Majdnem nyugodt. Az a régi, ifjonti hév kicsit hiányzik. Amikor
…Fasza, most látom, hogy az íróasztaltól a táskáig vezető, amúgy meglehetősen rövid (lépésekben mérhető) úton elveszítettem a térképet és a házigazdám kontaktját. Kár, nagyon szép térkép volt, én rajzoltam.
Ó, fuck. A szendvicsembe majonézt raktak. (Persze ha előre megkérdezem, hogy van-e benne valami trutyi, akkor mindig hülyének néznek.) Még szerencse, hogy szokva vagyok a koplaláshoz. Bár jobb lett volna, ha rendesen reggelizem.
(Közelebbről szemügyre véve sajtkrémnek tűnik.)
Jól indul… nem fogok csodálkozni, ha elered az eső.
Palinbe terveztem beletemetkezni, de lehet, hogy most rám fér egy kis gyógyító szerepjáték… másfél éve nem híróztam! Na lássuk.
(Már semmi se baj.)
(Megérte tegnap négy boldog órát töltenem a telefonommal, az újdonat adatkábelemmel és a zenemappámmal.)
…
Na, ez pont húsz percig volt érdekes.
(Az út további részét alvással hidaltam át. Az alvás kiváló áthidaló tevékenység.)
Mert én már régen nem merek
Ragozhatnám hosszan… persze közben elintéztem egy csomó fontos dolgot. Munkaidőn kívül is, pl. vettem headsetet. Rohadvány drága volt, de szépen szól, és olyan élesen, hogy néha jobban hallom a zenét, mint a saját önpusztító gondolataimat.
Nem ragozom, a sajtos izé mindennek az esszenciája.
Tegnap vettem valami sajtos izét, péksüteményt. Három darabot, azért csak ennyit, mert állítólag sajttal van töltve, és bár azt mondták, nem sajtkrém, mégis lehet, hogy nem szeretem. Valószínűleg már sosem fog kiderülni. Ugyan ott van még a táskámban, de nem merem megkóstolni…
Ugyanaz reggel, ugyanaz délben, ugyanaz este, minden nap. A rossz kis gyávaságom…
(Miért nem hiszem el, hogy nem sajtkrémes? Mi a bajom a sajttal, mikor valójában nincs bajom a sajttal? Miért vettem meg, ha mégis bajom van vele? Ha már megvettem, miért nem harapok bele? Miért nem vagyok hajlandó még csak ránézni sem? Megnézni, hogy mi van benne? Miért fogom bontatlanul kihajítani, és miért csak két hét múlva, amikor már biztos vagyok benne, hogy ehetetlen? És MIÉRT csinálom ezt folyton?? Mindennel, mindenkivel, mindig?)
When we’re moving so soft and slow
(Bár tudnám, hogy ez miről jutott eszembe. Még a múlt héten.)
Within the sound of silence
Már többé-kevésbé megbarátkoztam a gondolattal, hogy mindig Pécsett döglik be a fülhallgatóm. A pláza szaküzletében törzsvendég vagyok: ugyanilyet kérek, csak működőt, szoktam mondani. (Mert – bár most gyanúsnak tűnhet – ez egy jó márka.) Arra viszont nem számítottam (persze de, csak nem ebből a szempontból), hogy idén később kezdődik a POSzT. Lehet, hogy az esőzéseket megúszom, de jó eséllyel megmakkanok a vonatúton (a biciklisvagonban), ha nem pótolom sürgősen a hiányt. Holott. Annyi szabad időm sincs már addig, hogy elmenjek fülészhez. Pedig kellene.
Nem is én lennék, ha nem éreznék valamiféle összefüggést, fogalmaztam meg magamban, ahogy ezt végiggondoltam. Avagy aljas összeesküvést. Azután szörnyű gyanú vert éket elmémbe. Hátha nem a fülhallgatóm krepált be…
