web analytics
Legutóbbi hozzászólások
Archívum
Kategóriák

Monthly Archives: szeptember 2011

These are a few of my favorite things

Azon kaptam magam, hogy közbevetésnyi időt sem hagyva magyarázom húgomnak a budakeszi járaton közlekedő ellenőrök előfordulási statisztikáit.

Azt már megszoktam, hogy engem kifejezett lelkesedéssel eltöltő témákban szenvedélyes egyoldalú monológokat tudok folytatni időnként egyetértő (ám legfeljebb “ühüm” tömörségű) véleménynyilvánításra kényszerítve a nyomorult hallgatóságot (jellegzetes témák: Milne-versek fordításai, a Gyalog-galopp félrefordításai és a szinkronhangok következetlensége, a miatt és a végett szavakat egymás helyett használók pszichológiai jellemzése, a helyesírás és a gyermekkori olvasottság összefüggése, az asztrológia általam felállított definíciója és annak magyarázata, hajam öntisztulásának története, informatikai segítségnyújtás közeli családtagok számára, Lázár János polgármesteri tevékenysége, ügyintézés az ELTE BTK-n, soha meg nem írt szakdolgozati témám, az Oh Dr Beeching szereposztása, Mary Poppins filmbéli kedvessége fölötti felháborodás, pár-évvel-ezelőtt-vígan-megéltem-negyvenezer-forintból-szerű eszmefuttatás, Leslie L. Lawrence és Vavyan Fable munkásságának tündöklése és méltatlan hanyatlása, a Harry Potter-sorozat kronológiai ellentmondásai, a sikeresen megoldott Nagy Excel-rejtély, antikváriumi árképzés, a Petőfi Rádió megszüntetése, az ‘Allo ‘Allo triviái, mai gyermekek és a “nem” szócska, kisállatok tartásának előnyei és hátrányai részletes fajismertetéssel, bármi, aminek elmesélése úgy kezdődik, hogy “képzeld, most jöttem rá…”, PÁPA TÉR… mi még? aki tud, bővítse a listát kommentben, csak hogy gömbölyödjön az önképem), de hogy olyan elméleteket adjak elő hosszan és unalmasan, amelyek még engem sem érdekelnek, ez azért hosszabb távon vállalhatatlan. Mivégre ez a közléskényszer?

Épp elég szörnyű vénasszony leszek ezt leszámítva is.
(Apám ennek olvastán majd szeretettel, egyetértően bólogat.)

Átélném mindezt egyedül, csendben

Egyébként biztos az volt a baj, hogy túl felhőtlenül énekelgettem tegnap főzés közben a tinédzserkori lamúros válogatáskazettámra. Az ilyesminek mindig megvan a böjtje.

(Amúgy kiváló érzékkel összeválogatott listáról van szó, ezt állapítottam meg. Minden benne van, nincs benne a kelleténél több, és minden annyira egyszerűen igaz, hogy az egészet ki kellene lőni a Marsra egy űrkapszulában.)

Update: IDŐ. Időkapszulát akartam mondani.

A mama és a papa előtt nem lehet

Még szerencse, hogy nem vagyok férfi, olyan gyönyörű és helyes tizen… hm… tizennégy(?) évesekkel utaztam együtt hazafelé, hogy biztos nem úszom meg liliomtiprás nélkül.

És most, ahogy jobban megnéztem Marcel Marlier képeit, támadt is egy gyanúm.

(Voltunk ám szombaton Balival a koncerten, és hát azért egy ilyen kis műhaknin is szépen odateszik magukat. Persze gyakorolják már egy ideje a míves mozgásokat pléjbekkre, de akkor is. Lehet, hogy nem őstehetség, viszont libidó.)

Idol love can’t last through years

Kicsit félek, mert megtaláltam online az Irgalmat Irgalomot ezt, épp most értem a végére egy különösen hosszú újraolvasásnak (télen kezdtem, tavasszal a két kötet között volt egy nagyobb szünet, és valami félelmetes módon mindig akkor vettem a kezembe, amikor épp valami személyesen nekem szólót tudtam kiolvasni belőle fantasztikusan egyszerű szavakkal), és nem, nem hiszem el, hogy Harsányi jó Halmi lehet, Halmi valójában egy kicsit torz Sztankay, a többiről nem is szólva, bár az Iszony jó volt, tudom, úgy fogok ezzel járni, mint a Házasságból elégségessel, hát Törőcsik meg Bodrogi, ne már, én nem is értem, miért vadászom évek óta (hiába) az Égető Eszterből készült filmet.

“Az apja szava azonban mélyebbre szaladt, semhogy be hagyta volna fejezni. – Igen, jól tetszik mondani, én már kislánykoromban is ezt szerettem apukában, akkor, persze, még nem tudtam, mi ez, hogy az egész élete adásra volt beállítva, hogy a fiúk milyen tanulmányi kiránduláson szerezhetnének élményt, hogy milyen spanyol vagy francia tankönyvből leshetne el egy fogást, hogy a nálunk lakó kosztos gyerekeket a Komári nagysága meg ne buktassa, hogy Bözsike meg én egy kis levegőhöz jussunk. Sose az, hogy őneki mi járna, milyen élvezetektől ütik el, milyen hozzáférhetetlen szórakozások vannak a világban. – Persze, ebből se csináljon programot az ember, mondta Kertész, akit így előadva meghökkentett egy kicsit, hogy valóban ilyen volt-e ő, nem Ágnes túlzása-e ez megint… S az ember kap is azért. – Igen, kap – jutott Ágnes eszébe az elfekvő, Jolánka. Csak nem azt, amit ő akar kapni, de amit a világ önként, szinte véletlen juttat neki.”

“S ha az én finnyásságom, ahogy Mata nevezte, végül is megfut tőle? A szüzesség, ha soká tart, új és új borzongásokat nevel. Tán jobb lett volna tizenhat éves korban elveszteni. Az a gondolat, ami a tükrösi esküvőn tánc közben esett belé, hogy a házasságot s a szüzesség elvesztését ő nem kapcsolja össze, most így festett: tönkre nem teszem ezt az embert, ha valaki, ő megszolgálta, ha ugyan ennek van értéke, hogy ezt az anatómiai pecsétet, ami az állatvilágban nincs is, ő törje fel. Arra azonban nem teszek esküt, hogy az ő hosszú orra lesz eztán a világ sorompója.” 

Ennyit erről, és nem többet.

If sneezles would turn into mumps

Eddig úgy aposztrofáltam magam, mint aki minden körülmények között szereti tudni, mire számíthat, de rá kellett jönnöm: egyáltalán nem jó tudni, hogy holnap – a mai torokfájásból kiindulva – kifejezetten szarul leszek.

Long, as God can grow it

Hazafelé jövet egyszer csak azt vettem észre, hogy a hajam a busz hátsó felében egy egészen külön életet él.
Vágósúlyban van!!
(És ezt nyugodtan veheti célzásnak minden érintett.)

Itt mindent régről ismerek

Nem akarom elkiabálni, de a nyári akármilyen pressziómat mintha elfújták volna. Ezt teszi velem a hűvös, őszi szél! Iskolakezdés-hangulatot idéz, amit mindig imádtam. Új tankönyveket, írószereket, tanárokat, ruhákat, felfrissült társasági életet hoz és TISZTA LAPOT, lehet, hogy én nem is egy tavaszi, hanem egy őszi Kos vagyok, igen, hihetetlen, hogy érthettem eddig ennyire félre magam (illetve miért a gondolataimra figyeltem az érzéseim helyett), én mégsem természeti, hanem studinális lény vagyok, hát persze!
Még mindig azt gondolom, hogy a tavasz a legszebb évszak. Az, és pont. De nem a kedvencem többé. Mert tavasszal felidézem a régi tavaszokat, és ugyanolyan elvárásaim lesznek a jelen tavasza felé: tiltás ellenére titokban kigombolt dzsekiben akarok csavarogni az erdőben, a Nagydombon, a Népkertben, a városban, fára mászni, odafenn óvatosan forgolódni, hogy le ne törjem a rügyeket, rohangálni az udvaron, ezeket akarom. Ehelyett ülök egy irodában nyolc órát, majd hazamegyek, és dolgozom további kettő-hármat. A nyárral ugyanez, csak kertben heveréssel, nagyszülőkhöz utazással, árokparti bandázással, kártyadélutánokkal, bringatúrákkal, úszással és korlátlan ideig olvasással, télen pedig szánkózással, hóembergyúrással, hógolyócsatákkal, önkéntes dalolva lapátolással, beázásmentes hótaposó csizmákkal és azzal a szabadsággal, hogy sötétedés után is kinn lehet maradni.
Ebből kiindulva mik az elvárásaim az ősszel szemben? Az élmény, hogy újra felvehetem a hosszú ujjú ruháimat. Annak öröme, hogy reggel elindulok valahová lelkesen és tettre készen, találkozom jó fej emberekkel, akikkel együtt húzzuk az igát, majd hazamegyek, szüttyögök egy kicsit, és újra munka. PONT. EZ. VAN.
Végignyígtam a nyarat, kilátástalan voltam, negatív, ma, az első felhős napon pedig szökdécselve jöttem haza (jó, a buszon nem szökdécseltem, de kifejezetten derűsen ültem, igen), és hosszú idő óta először nem mantráztam, hanem daloltam, düdörésztem, tralla- és hullaláztam magamban a Hosszú menetet! (Nahát, hiszen ez nem is keserves, hanem vidám dal!)
(Pedig, hm, a kilátásból csak kevesebb lett. Nincs pénzem egyetemre iratkozni, és a ma este induló kontaktimprót is buktam. Meg a tegnapi cseh újrakezdőt. Valamint legalább egy drámapályázati határidőt, de ennek még nem néztem utána.)

Ennyi. Őszember vagyok, megint szerelmes az életbe.

It’s like you’re always stuck in second gear

Úristen, rájöttem, miért nincsenek közeli barátaim. Eddig mindig a zárkózottságomra meg környezeti tényezőkre meg nemtommikre gondoltam, hát lófaszt. EZÉRT nincsenek. Mert én a tökéletességen túl még a tökéletesség látszatára is törekszem. Mindenkivel szemben. Az én (egyébként nemlétező) hibáimról és gyengeségeimről ne tudjon senki. Nem ismerem azt az állítólagos jó érzést, hogy nem kell tökéletességre törekednem. Ilyen érzésem nekem sosem volt, és el sem tudom képzelni, hogy legyen. Ha valaki megtud rólam valami csúnyát, akkor onnantól nekem nem szól másról az a kapcsolat, mint hogy szégyellem magam (ez nem tart soká, az ilyen kapcsolatot kifejezetten gyorsan el tudom sorvasztani), vagy megpróbálok úgy tenni, mintha nem kellene szégyellnem magam. Nekem csak ne idézze vissza senki a rég elvesztett akármiket.

Ez több mint durva.

Fel is hívom mindjárt a Dzsigolót, akivel összesen kétszer találkoztam, mióta egy házban lakunk (egy éve).