Azon gondolkozni hosszan, hogy milyen csomóval tudnék a derékszíjamból nyakörv-póráz kombót tekerni a nyakamra, hogy ne legyek már ennyire angolna – biztos jele annak, hogy agykapacitásom hamarosan sérvet kap a munkahelyi koponya egyik szellemi kutacsán át.

(Ez a mondat is biztos jele valaminek. Nem akarom tudni.)

Van már lassan két hete is, hogy megvilágosodtam: a hátha mégsem mindössze egy szerencsésebb opció a talán mégsem altípusai közül.
Nem a remény: a kétely hal meg utoljára.

És ez borzasztó.

A Mester egyszer (az is lehet, hogy nemegyszer) valami rendreutasítás keretében kifejtette, hogy újabban az emberek helytelenül használják a karakter szót. Azt hiszem, komoly problémák vannak a lényeglátásommal, mert ez az összes információ, amit abból a beszélgetésből fel tudok idézni.

A rendreutasítás gesztusa, az, hogy egy kalap alá kerültem mindenféle emberekkel, és hogy helytelen vagyok.

Ha este nem masszírozza ki a hetek óta keményedő görcsöket és ezzel a tartást is a hátamból, hörgő lakótárs és taknyos kolléga ide vagy oda, biztosan kibírtam volna szerdáig nátha nélkül!!! Persze ez az én jól bevált módszerem, hiszen mennyivel menőbb halálközeli állapotban helytállni egy fontos elszámoltatáson!

A hülye erogén zónáim mindig kicsesznek velem.

Körülbelül tizenegy évvel ezelőtt Zsófi azt mondta, mi ketten Balival gyengítjük egymást. Ebben lehetett valami, legalábbis emlékszem egy esetre (az EGYETLEN esetre), amikor előre megfontolt szándékkal kiírattuk magunkat az orvossal egy egész hétköznapra, hogy végre nekifeküdjünk a biológiafelvételi anyagának, majd másnap SOKKAL JOBBAN éreztük magunkat, amikor kiderült, hogy a másik is csak kábé két-három szánalmas fejezetet olvasott át, de legalább KIPIHENTÜK MAGUNKAT.

Természetesen mindketten lelkes fásult indexgyűjtőkké váltunk, ki tudja, hová fajult volna ez a dolog, ha én nem Budapesten gyűjtögetek, míg ő Győrben próbál megélni. Lehet vagy egy éve, hogy arra eszméltem: ennek a korszaknak vége. Hogy felnőttünk és kiábrándultunk-e a kilátástalanságból, nem tudom (azért kicsit mindig megijedek, mikor a családalapítást hozza szóba – ha már a korombeli fiúk is, akkor – jaj! és különben is mindig azt mondta, hogy ebbe a világba őrültség gyereket nemzeni), de tény, hogy eszmecseréink újabban sokkal kon-, mint destruktívabbak, heves vitáinkat nem csak jóleső röhögéssel oldjuk fel, hanem tanulunk is belőlük, sokat. (Ó, és mennyi szeretet van ebben a kapcsolatban.)

Ha a botrányos Alan Rickman nemhivatalos bulvárfos életrajzról szóló beszélgetésünk során ő nem mondja azt, amit mond, sosem tudom ilyen egyértelműen megfogalmazni, mi a véleményem a szólásszabadságról. Az, hogy:
Az internetet NEM PICSÁSKODÁSRA találták ki.

Végül pedig álljon itt az est mottója, tőle:

„Csakhogy ez az egész dolog sajnos nem ilyen egyszerű.
Úgyhogy maradnak az ópiátok.”