web analytics
Legutóbbi hozzászólások
Archívum
Kategóriák

Monthly Archives: május 2012

Nekem az lesz majd a módszerem, hogy rólad álmodom

Korábban hivatkozott instant bejegyzés a gyerekkoromról (aki ma vagyok, nem volt benne).

Hogy lehet, hogy gyökértelenség érzése kámpicsorított el a tandemhonlap olvastán. Mert az én buzgó lokálpatriotizmusom szétrobbantott közösségeken alapszik, illetve gyakorlatilag megszűnt a kiindulópontja, válaszolom meg. Elengedtem, miközben görcsösen próbáltam fenntartani, és ez azért lehet egyszerre, mert megtartani azt jelenti, hogy a jelenben tartani, az én fenntartási kísérleteim pedig inkább a múltat akarták továbbvinni, nosztalgiától csöpögve üresedtek ki. Slovensko, olvasom, és sírhatnékom támad, ami megint nevetséges, de hát hol van nekem a mögülem. Hol van nekem hova visszamenni, hol van nekem Krasznahorka.

Mondom ezt azzal együtt, hogy nemrég eldöntöttem, ellenzem a kötődő és az értékalapú nevelést. Tudniillik nekem eddig még mindig mindkettő csak káromra volt. (Sosem gondoltam volna magamról, hogy egyszer majd egyetértek azzal, hogy töröljék el az osztályzatokat. Az ÉN ötöseimet! Hát nem! Hát de.)

Ezzel szemben rájöttem: tulajdonképpen azért rágom magam olyan sokáig egy-egy problémán, mert senki nem igazolja vissza, hogy megértette, hogy velem ez történik, látja, hogy mi játszódik le bennem, senki nem nyugtázza. Folyton igazolok, mert nincs sehonnan visszaigazolás (de jók is voltak a pszichodrámacsoportok!), és nem mehetek tovább, nem hagyhatom elveszni a problémámat, amíg a kulcsemberek (akikkel persze többnyire nem beszélek) meg nem értették. Az problémacserbenhagyás lenne. Az a minimum, hogy mindent le kell írni.

Szóval feedback kell, minősítés nem (mert ahhoz mérem és igazítom magam).

Ugyanakkor arra is sikerült rádöbbennem (nem értem, én tényleg sokat olvasok, ilyen alapvető evidenciákra miért MAGAMTÓL kell rájönnöm?? mire való az előző generáció, ha nem arra, hogy ezt a tudást továbbítsa?), hogy a pofára esések korának igenis a gyerekkornak kellene lennie. Arra való ugyanis. Ez az egész felnövés lényege, nem az, hogy botladozás helyett egyszerűen várjuk, hogy kinőjön a lábunk, abban a hitben, hogy ezzel majd automatikusan gátfutóvá is avatnak.
Mindent el fogok követni, hogy a gyerekeim ezt normálisan meg is éljék.

„Hittem benne. Nem voltam ostoba. A felesége voltam.” (Foer)

És ezzel vajon mihez is akarok kezdeni, miért írtam ki, mit remélek megtanulni ezekből a keserű mondatokból, egyedülálló anyák blogjából, a hűség és a ragaszkodás evolúciós és lélektani megközelítéseiről, ennek az egyetlen kézzelfogható eredménye csak az lehet, hogy a siker kilencvenkilenc százalékos valószínűsége esetén SEM vágok bele semmibe, mert nekem legalább száztíz kell. Megint mindent elméletben akarok megtanulni. Komolyan mondom, férjhez kellene mennem csak úgy kipróbálásiból, nem ennyit agyalni elköteleződésen meg egymás nyakán élésen, hanem durr bele, AZTÁN meglátni az elméletet a konkrét problémák mögött.
Csak hát nem könnyű ez úgy, hogy tudom: tisztátalan lelkiismeretre EGYÁLTALÁN nem lenne szabad családot építeni. És nem nyugtat meg, hogy mindenki ezt csinálja, és továbbadja a megoldatlan problémáit az elsőszülöttnek (a maradék meg persze megkapja a maradékot).
Hát persze, hogy túl sokat gondolkodom. Addig kell, amíg még képes vagyok rá. NEM AKAROM, hogy eljöjjön az az idő, amikor olyan sok új információt kell befogadnom és olyan mértékű lenne a lemaradásom, hogy inkább feladom az egészet, és makacsul csak a múlttal és a saját világommal foglalkozom, meg sem próbálva megérteni az újat.
Pedig ha olyan konzervatív, makacs és kudarckerülő maradok, mint amilyen most vagyok, ez fog történni.

Arcodra száradt szokásaiddal mi lesz

Korábban hivatkozott instant bejegyzés a jövőmről (remélem, benne leszek).

„Arra a sok mindenre gondolok, Oskar, amit tettem. És arra a sok mindenre, amit nem tettem. A hibák, amelyeket elkövettem, számomra nincsenek többé. De nem vonhatom vissza azokat a dolgokat, amelyeket nem tettem meg.” (Foer)

Sajnos nem jegyeztem fel, hol olvastam a napokban, hogy az élet ott kezdődik, ahol az ember kilép a komfortzónájából.
Ami azért kétségbeejtő, mert 1. hát élet ez??, 2. én egészen határozottan úgy képzel(t)em, hogy akkor kezdek majd igazán élni, amikor végre az egész kis világom egy óriási komfortzóna lesz.
Meg azt is olvastam, hogy a félelmet bizalomra kell lecserélni.
Ami azért elég őrült dolognak hangzik ahhoz, hogy kipróbáljam.

Pedig (ezzel szemben) azt hittem, az önkontroll a veszélytől véd meg (az önkontroll véd meg a veszélytől).

Unatkozni egyébként sem fogok, mivel úgy néz ki, belátható időn belül törlesztem az összes adósságomat (mínusz diákhitel), és leadom minden munkámat, szóval igen nagy a valószínűsége annak, hogy hamarosan kitör a világvége, beüt egy magánéleti katasztrófa, megszűnik a munkahelyem vagy elvállalok valami orbitális faszságot, ami vagy nem fér bele az időmbe, vagy iszonyatosan sok pénzembe fog kerülni, de jó eséllyel ez a kettő együtt.
Izgatottan várom (nem a jó értelemben).

Közben meg attól tartok, ha továbbra is vagy itthon ülök, vagy a munkahelyen, bele fogok kövesedni abba a hitembe, hogy soha többé nem lehetek érdekes senki számára, hacsak nem egy másik otthonülőről van szó, akinek szintén nincs élete. És nem akarom, hogy egyszer csak beérjem egy unalmas és bezárkózott emberrel. Nem akarom beérni azzal, akinek én ilyen állapotban jó lehetek. Vissza akarom kapni az életemet. Azt, amelyikben tanultam, mászkáltam a városban és találkoztam emberekkel. (Még jó, hogy legalább kasszázni járok. Amit egyébként hét éve csinálok, tegnap számoltam ki. Hát istenem, idáig sikerült jutni színházvonalon. Mondjuk megismernek a színikritikusok, ez is része volt a nagy tervnek. Nem pont így.)

Mások hogy bírják ki, hogy az egyetemi évek után beszorulnak egy egyetlen munkahelyre?
Leszámítva persze azokat, akik már az egyetemre is úgy szorultak be, és végiggürizték, a szak jellege folytán.

„Az életben való előrejutását leginkább a saját tudatlanságának felismerése akadályozta, mely hátrány mindent egybevetve sajnos túl kevés embert sújt.” (Pratchett)

És még egy paradoxon a végére (mindennek a végére kellene egy paradoxon, úgy hiszem, csak hogy ne legyen már mindenki olyan pimaszul magabiztos):
Mindig is úgy terveztem az időbeosztásomat (a rövid távú életemet), hogy nem voltak benne más emberek. ÉN felkelek, fürdőszoba, konyha, szüttyögés, ÉN elindulok dolgozni, ÉN dolgozom a saját menetrendem szerint, ÉN elintézem a délutáni dolgaimat arra, amerre terveztem, azzal töltöm az estémet, amivel ÉN kitaláltam, és ha elbaszom az időt, hát ÉN basztam el, MAGAMNAK. Hosszú távon pedig épphogy tele vagyok mindenkivel, nagy család, rengeteg barát, kollégák, minden este máshol pajtizás. Megdöbbentő. Mármint az, hogy sosem éreztem ebben ellentmondást. (Persze, mert a kész komfortzóna hámjából már ki lehet rúgni.)
Ide még annyit: mielőtt az ember életet adhat, meg kell tanulnia elfogadni azt.
(Saját.)
(Lehet, hogy írnom kellene egy Anthony de Mello-könyvet.)

A címkéken a szavatosság réges-rég lejárt

Kezd megtelni a kamrapolc, úgyhogy ismét kinyitok néhány (félkész) konzervet.
Lehet, hogy az instant leves jobb hasonlat. Az alap megvan, csak fel kell tuningolni őket.

Jé, épp erről szól az egyik:

Miért ez a visszafojthatatlan áhításból eredő kétségbeesett vadászat az ismerőseim által elpotyogtatott információmorzsákra, ha végül úgysem tudom épeszű módon feldolgozni őket.

(Az áhító sárkány, hehe.)

(Persze nem annyira a mennyiségre céloztam, ennek megint csak és mindig ahhoz az érdekes, nyilván valami születéskori leválási trauma során kialakult egzisztenciális féltékenységhez van köze, mely szerint mi az, hogy rajtam kívül is van élet, felháborító (ugyanakkor jaj, bele kell halni).

Na, csapjunk bele a lecsókonzervbe.

Ha eljönnél, virágot szednék néked

Lehet, hogy ez egy működőképes valami lesz, szóval egyelőre megtartom.
Aki szeretne értesülni a friss bejegyzésekről (és valami [számomra] érthetetlen okból nem használ g. rídert pl.), netán egyebet akar (bár semmi mást nem tudok nyújtani), csatlakozhat a blog fb-oldalához, ehhez ni.

Minden részéből miért az arcod

Azon gondolkoztam, vajon fontos-e nekem a szex vagy nem, végül abban maradtam magammal, hogy havonta három alkalommal (premenstruációs libidókulminációs pont, posztmenstruációs libidókulminációs pont, peteérési libidókulminációs pont) igen és csak az és nem értem, ez a kérdés egyáltalán hogy merülhet fel, viszont egyértelmű, hogy csak az interPLP szakaszokban vagyok épeszű, azaz például most, amikor nem fontos, tehát a válasz nem. Nem az hiányzik. Hanem az együttalvás.

Eddig jutottam a gondolatmenetben, mert semmi kedvem nem volt most ilyesmiken elmélkedni (ijesztően hamar eljutok ugyanis egy magába görcsölődött, egójába zakkant nem-is-olyan-öreg-de-annak-látszó-asszony [„- Kisasszony! – Ó, pardon, bocsánat.”] képéhez, aki én vagyok, annyira hihetően, hogy elszomorít), de még
halványan bekúszott mentális látóterem bal hátsó felébe a kétely, hogy kibírnék-e akár ennyit is, vagy úgy érezném, hogy az őrületbe kerget, megfojt és rám telepedik a világ legdiszkrétebb és legvisszafogottabb együttalvója.

Nem folytattam, mert nem akarok ilyen ember lenni, nem akarok most ezzel foglalkozni, arra gondolok, amire akarok, és különben is CSAK.

Leültem a géphez, hogy elolvassam a maradék blogokat, és megkaptam isoldétől ezt, ami tovább vitt ide, ahonnan meg rendes linket kezdtem keresni a vershez, mert ÚRISTEN, ez mennyire én, viszont a Google rögtön elém tárta az egyenes utat ide, és erre már igazán nem tudok mást mondani, mint azt, hogy BAZMEG.

BAZMEG.
BAZMEG.

Hát nincs egy perc nyugta az embernek a saját személyiségétől valóságától*.


*utólag javítva

Még meg se éltél egy napot, s már kapsz egy cédulát

Zenei életünkben Lomtalanítok. Kezembe akadt egy lista néhány előadáscímmel (boldog idők, amikor még a FSzEK folyóirat-olvasójában üldögéltünk Vítával, és ilyeneket keresgéltünk [meg Film-Színház-Muzsikákban vörös hajú színésznőket :-)]), amiket születésem napján játszottak itt meg ott. (A Macskákat ugye már említettem, hogy az akkor volt premier. Én meg 19:20-kor.) Viccesek, na.

A balek (Víg)
Agónia (Miskolc)
Mi újság odaát? (Kis Színpad)
Elveszett paradicsom (Józsefvárosi)
Mi lesz veled, emberke? (Thália)
Ön látta-e már a próféta lábnyomát? (Radnóti)

Majd egyszer nézek hozzájuk rendezőket meg színészt, hátha kiderül valami sorsszerű. Egyszer már kiderült egy: életem első színházi élményén (megrontásom estéjén) lehet, hogy ott volt a Mester is. Én mint általános iskolás, ő mint kezdő színikritikus.