web analytics
Legutóbbi hozzászólások
Archívum
Kategóriák

Monthly Archives: június 2012

Lehetőségeim ezen a helyen, úgy veszem észre, hogy nem nagyok

Az imént kimentem a mosdóba, és azon gondolkodtam, hogy el kellene kezdeni a keddi határidős fordításomat. A gondolatot viszont egyáltalán nem tudtam semmilyen érzésbe átfordítani: izgalmat már régen nem érzek ezektől az egyforma szövegektől, most épp a plusz pénznek sem örülök, nem félek, hogy nem fog sikerülni, és nem nyomaszt a határidő. Totális közöny, így nem lehet dolgozni. Nem is akarok. Amit akarok, az beszélgetés, iszogatás, koncertek, olvasás, túrázás, edzés, úszás, tanulás. Sok tanulás, iskolák és tanfolyamok. Új dolgok. Nyár van. Most akarom mindet.

Mire ezt végiggondoltam, visszaértem a szobámba.
Leültem az asztalhoz.
Amíg kinn voltam, jött egy levél fordítás SOS tárggyal.
“Kérlek fordítsd le az alábbi levelet, AMINT VAN IDŐD. Mikorra lenne meg?”

Ha a família letagad, csak mosolygok

Megint sikerült kiírnom több évnyi sms-t az összes telefonomból. Mostantól senki ne küldjön semmit! Ha mégis küld, számoljon azzal, hogy nem válaszolok. Vagy elküldöm az egyik 2010-est: “Ha azt hiszed, nem alszom, tévedsz”.
Néha imádom magam.
Meg ezt a párbeszédet is.

2010.05.26. 17:48:04 T.
Akkor színház után vmi?


2010.05.26. 18:46 folkus
Á, dolgoznom kell.

2010.05.26. 18:49 T.
Ó, kösz, hogy ezt ilyen kedvesen közölted.

2010.05.26. 20:38 folkus
Ugyan már, nagyfiú vagy.

2010.05.26. 20:41 T.
Ja bazzmeg az vagyok, csak nehogy meglepetések érjenek ma este ebből fakadóan!

2010.05.26. 20:44 folkus
Ugyan már, a De Sade pennáján ülök.

2010.05.26. 20:45 T.
Te azt is csak a nézőtérről tudod élvezni, a páncélod meg a belső hangod tovább nem engedi, szóval erre nem verném a mellem!

Hogy emberek ISMERNEK engem. Döbbenet.
Ráadásul ennek ellenére szeretnek!
Biztosan mert olyan melegszívű vagyok.
2010.07.01. 23:23 folkus
Ha a napokban terveztél szexuális aktust irányomban, azt tanácsos lenne még ma végrehajtani, mielőtt vérezni kezdek. Éjjel ugyan fordítok, de szívesen látlak.

Kivel állok házam közepében

2010-es sms-eim (igen, épp archiválok) jelentős hányada arról szól, hogy elnézést, kések. Ami azért elég gáz. Iszonyú elégedett vagyok magammal, hogy sikerült túllépnem ezen a szinten.

A másik jelentős hányada (:-)) pedig (én nem tudom, hogy finanszíroztam akkor ezt az egészet) mentegetőzés a Tulipános felé, amiért éppen nem voltam elérhető, túl szűkszavúan válaszoltam, hülyén reagáltam valami borzasztó kedves, felém irányuló dologra, vagy azért, mert nem tudtam tökéletesen kifejezni, hogy mivel kapcsolatban mit érzek. Illetve ezeknek és ezek okainak kifejtése. Például hogy milyen érzés volt, amikor megfogta a kezem a nyílt utcán. (Mert rákérdezett! Tudni akarta!) Megdicsért, hogy milyen ügyesen csináltam. Megköszönte, hogy mellettem ébredt. Írt, ha rám gondolt. Mindig! Néha én is írtam neki. Megmondta, ha valamit úgy csináltam, hogy az neki jó, és ha úgy, hogy az neki rossz. Ha félreérthető voltam, rákérdezett. Nem minősített, csak visszajelzett. Segített egy kicsit kijjebb keverednem magamból. Jó volt. Fontos volt. És hízelgő. Bár szembesített a kudarcaimmal (rögtön, ott helyben), egyúttal önbizalmat is adott. Mert a sikereimmel is szembesített.

Nem vagyok valami elégedett magammal, mert nem tudom, hogy állok ezzel a dologgal most. Emberibb lettem közben? Mármint ott belül, az a rész, amit egy ideje eltemettem a pofára esések miatt. Tudni szeretném.

Értelmetlen órák múlnak el

Alig vártam az első olyan estét (délutánt), amikor nem megyek sehová dolgozni, nem fordítok, nem kell találkoznom senkivel és nem kell elhoznom semmit sehonnan.

Persze az én formám, hogy délelőtt kaptam egy extra sürgős fordítást.
De már annyira elegem van ebből az egészből, hogy azonnal megcsináltam.
(A G. Translate egyébként egyre értelmesebb mondatokat rak össze. Illetve legalábbis nagyon sok szótárazás megspórolható vele.)

Na de mit csináljak az estémmel, ha épp holtpontra jutottam a lomtalanítással, mosni vagy porszívózni nem lehet, és különben is UNOM az egészet?
(Tulajdonképpen az Iskolatársakat akartam olvasni. De nincs meg. És online sem találtam.)
Ilyenkor üt vissza, hogy magamhoz képest mennyire ingerszegényen éltem az elmúlt éveket. Legalábbis intellektuálisan és esztétikailag. (A többi ingert meg igazán megspórolhattam volna az idegrendszeremnek, rikácsoló vénasszony koromra.) Az ötleteimet fantáziátlannak érzem, és persze, egy darabig lehetett azt mondani, hogy minél többet olvastam, láttam, tapasztaltam, annál inkább láttam, hogy a korábban zseniálisnak és korszakalkotónak érzett ötleteket már megírta, megrendezte más, de ez már nem az, most már azért nem itt kellene tartanom.

Talán nem jókor döntöttem úgy, hogy nem megyek a POSzT-ra. Igaz, hogy tavaly rémes időpocsékolásnak éreztem, és tulajdonképpen semmire nem mentem vele, de azért mégis ez az egyetlen biztos pont, amiből aztán táplákozhatok a következő évben.

Lehet, hogy nem vagyok alkalmas adminisztrációnál többre, de egyre biztosabb vagyok abban, hogy fel kellene adni valamennyit abból a kétségbeesésből, hogy én nem fogok aládolgozni olyanoknak, akikkel együtt akartam, és keresni valami színházas vagy könyvkiadós favágós munkát. Hogy ne csak névjegytervekkel meg árajánlatkérési felülettel csiszoljam az agyamat. Hogy legalább valakik a környezetemben olyasmit csináljanak, amit szívesen csináltam volna valamikor. Az antikváriumban is hogy szerettem, amíg meg nem untam. (Ez van, munkahely terén egy évre vagyok kalibrálva. Sajnost akartam írni, de igazából nem sajnálom. Különben szépen belefásulnék valami idegőrlőbe.)

Szóval letelt az egy év. Már két hónapja. És nagyon érzem.

Most egy hétre kivonulok a pusztába, nagyon remélem, hogy összejön, amit tervezek: elfelejtem a kis lelkemet, és összekapom magam testileg meg szellemileg. Kitalálom, hogy is legyen októbertől.

A meddő estéimet pedig megpróbálom kitölteni valami hasznossal.

Például megírok egy csomó megíratlan bejegyzést.

Sensitivity builds a prison

Ez a város prostituált
Gyűlölöm, mikor kielégít*

Napok óta a Bétaville pörög a fejemben, nem volt ez másként ma reggel sem. És egyszer csak megláttam a fejem a HÉV ablakában: pontosan úgy néztem ki, mint aki gyűlöli, csakhogy sosem fogja hagyni, hogy az kielégítse, mert/ezért ő maga a prostituált.
  “- Ilyet is csak te tudsz mondani – felelte Árpád. Kifelé nézett közben, a sötét kertre, úgy mondta ki, hogy Szöszi alig hallotta, de mégis megértette: – Pokolian szeretlek.
  Csönd. Szöszi mozdulni se mert, a szemét behunyta. Három éve és egy hónapja ismeri Árpádot, negyedik hete, hogy feleségül ment hozzá, de még sohase hallotta tőle azt a szót, hogy szeretlek. Igaz, nem is volt rá szükség. És most van? Most mi az ördögnek mondja, amikor már úgyis vége mindennek? Ez olyan, mint valami végkielégítés? Mintha kifizetne egy régi adósságot? Vagy lehet, hogy most megmozdul, idejön, és mégis… kibékülnek?
  Megmozdulni megmozdult, de nem jött be, hanem leült a küszöbre, féloldalt. Egyik lába bent a kalyibában, a másik odakint. És már megint cigarettára gyújt!
  – És épp azért megyek el. Ha törik, ha szakad. Még mielőtt késő lenne. Mert ha ez így megy tovább, akkor én neked mindent megbocsátok.
  Gyorsan kettőt is szívott a cigarettából, és mondta tovább. Néha megakadt, de mégis gyorsan beszélt:
  – Amikor megjöttél az apáddal, úgy utáltalak, mint a rongyot. Hogy tántorogsz. És amikor megmondtad, hogy Zsiga… – elakadt, mint aki nem tudja kimondani azt a rettenetességet, hogy az ő feleségét egy Zsiga megcsókolhatta. – Akkor le tudtalak volna köpni. És most már nem utállak. Sőt. Hát hova vezethet ez? Az ujjadra csavarsz, és én leszek a rongy. Nem vagyok én trubadúr, se gróf, se báró, hogy én ilyen szerelmes legyek, én dolgozni és tanulni akarok. Elmegyek az első vonattal, ha beleszakadok is.”**
Önérzet? Megadás? Odaadás? Prostitúció? Definíciókat akarok.
Meglepő, hogy néha mennyire lehetetlen eldönteni: megfogott egy kis levelibékát, mert szerette, és mert szerette, mindjárt szabadon is bocsátotta***, vagy egymás elől elraboljuk azt, ami miénk****.

Továbbmész: maradsz, mint rész

Korábban sosem vettem észre, hogy teliholdkor sárló kancává változom, de ezentúl jobban figyelek.

“Ez az egész csak egyre rémesebb lesz. Legjobb esetben elkapnak valaki csirkeóljában, és akkor aztán tényleg kiborul az éjjeliedény. Vagy, ami sokkal rosszabb, elkapnak valaki szobájában…
[…]
Próbált nem gondolni ez utóbbira, de nem sikerült. A farkasnak csak parancsolni tudott, megszelídíteni nem lehetett.”
(Pratchett)

Hát még mit nem.

Meddig fog még fölállni

Mióta képes vagyok egy pohár vörösbortól fájdalmasan, fehértől pedig kellemetlenül másnapos lenni, arról panaszkodom az ezen álmélkodóknak, milyen kétségbeejtően kevés idő telt el onnantól kezdve, hogy elkezdtem inni, addig, amíg még bírtam.

Most egy kicsit megijedtem, hogy ez nem csak az ivással lesz így.
Lehet, hogy a rutinból kiesni olyan, mint a biciklizés, de hogyan szálljon vissza az, aki még nem tudott, és úgy hagyta félbe.

I work all night, I work all day

Úgy alakult, hogy a lagzi kiheverése, munkahelyi hiánypótlások rapid beadása, évadzáró kasszázások és véreres szemmel fordításleadás után most érettségi dolgozatokat javítok.

Csak ízelítőül:

“A mű kiadása óta eltelt röpke tizenkét esztendő alatt, nagyban változott a diákok napirendje…”
Kiemelés tőlem. A karinthys tételből van, és ez még egy jobb dolgozat.

Mert a rosszabbak ilyenek:

“Feleletemben a személyes tapasztalatomat használtam fel az érvelésemhez. Forrásom pedig az életemből merítkeztem.”

Őrült szerencse, hogy én csak a nyelvtant javítom.

És hogy a felével már megvagyok. Utána (reggel) vár a munka, hiánypótlások rapid megbeszélése, majd rohanás a mellékesbe, remélem, nem lesz telefonos licitem, elég az a két-három millás kasszázás. Ha még egy könyvgyűjtő bepróbálkozik nálam azzal, hogy milyen szép a melír a hajamban (nem, az nem MELÍR, bmeg), a feszültséget is lesz kin levezetnem, vidám nap lesz.

És aki belerondít az egyelőre tökéletesnek (értsd: üresnek) látszó hétvégémbe, azt megütöm.