Az imént kimentem a mosdóba, és azon gondolkodtam, hogy el kellene kezdeni a keddi határidős fordításomat. A gondolatot viszont egyáltalán nem tudtam semmilyen érzésbe átfordítani: izgalmat már régen nem érzek ezektől az egyforma szövegektől, most épp a plusz pénznek sem örülök, nem félek, hogy nem fog sikerülni, és nem nyomaszt a határidő. Totális közöny, így nem lehet dolgozni. Nem is akarok. Amit akarok, az beszélgetés, iszogatás, koncertek, olvasás, túrázás, edzés, úszás, tanulás. Sok tanulás, iskolák és tanfolyamok. Új dolgok. Nyár van. Most akarom mindet.

2010.05.26. 17:48:04 T.
Akkor színház után vmi?

2010-es sms-eim (igen, épp archiválok) jelentős hányada arról szól, hogy elnézést, kések. Ami azért elég gáz. Iszonyú elégedett vagyok magammal, hogy sikerült túllépnem ezen a szinten.

Alig vártam az első olyan estét (délutánt), amikor nem megyek sehová dolgozni, nem fordítok, nem kell találkoznom senkivel és nem kell elhoznom semmit sehonnan.

Persze az én formám, hogy délelőtt kaptam egy extra sürgős fordítást.
De már annyira elegem van ebből az egészből, hogy azonnal megcsináltam.
(A G. Translate egyébként egyre értelmesebb mondatokat rak össze. Illetve legalábbis nagyon sok szótárazás megspórolható vele.)

Na de mit csináljak az estémmel, ha épp holtpontra jutottam a lomtalanítással, mosni vagy porszívózni nem lehet, és különben is UNOM az egészet?
(Tulajdonképpen az Iskolatársakat akartam olvasni. De nincs meg. És online sem találtam.)
Ilyenkor üt vissza, hogy magamhoz képest mennyire ingerszegényen éltem az elmúlt éveket. Legalábbis intellektuálisan és esztétikailag. (A többi ingert meg igazán megspórolhattam volna az idegrendszeremnek, rikácsoló vénasszony koromra.) Az ötleteimet fantáziátlannak érzem, és persze, egy darabig lehetett azt mondani, hogy minél többet olvastam, láttam, tapasztaltam, annál inkább láttam, hogy a korábban zseniálisnak és korszakalkotónak érzett ötleteket már megírta, megrendezte más, de ez már nem az, most már azért nem itt kellene tartanom.

Talán nem jókor döntöttem úgy, hogy nem megyek a POSzT-ra. Igaz, hogy tavaly rémes időpocsékolásnak éreztem, és tulajdonképpen semmire nem mentem vele, de azért mégis ez az egyetlen biztos pont, amiből aztán táplákozhatok a következő évben.

Lehet, hogy nem vagyok alkalmas adminisztrációnál többre, de egyre biztosabb vagyok abban, hogy fel kellene adni valamennyit abból a kétségbeesésből, hogy én nem fogok aládolgozni olyanoknak, akikkel együtt akartam, és keresni valami színházas vagy könyvkiadós favágós munkát. Hogy ne csak névjegytervekkel meg árajánlatkérési felülettel csiszoljam az agyamat. Hogy legalább valakik a környezetemben olyasmit csináljanak, amit szívesen csináltam volna valamikor. Az antikváriumban is hogy szerettem, amíg meg nem untam. (Ez van, munkahely terén egy évre vagyok kalibrálva. Sajnost akartam írni, de igazából nem sajnálom. Különben szépen belefásulnék valami idegőrlőbe.)

Szóval letelt az egy év. Már két hónapja. És nagyon érzem.

Most egy hétre kivonulok a pusztába, nagyon remélem, hogy összejön, amit tervezek: elfelejtem a kis lelkemet, és összekapom magam testileg meg szellemileg. Kitalálom, hogy is legyen októbertől.

A meddő estéimet pedig megpróbálom kitölteni valami hasznossal.

Például megírok egy csomó megíratlan bejegyzést.

Ez a város prostituált
Gyűlölöm, mikor kielégít*

Korábban sosem vettem észre, hogy teliholdkor sárló kancává változom, de ezentúl jobban figyelek.

„Ez az egész csak egyre rémesebb lesz. Legjobb esetben elkapnak valaki csirkeóljában, és akkor aztán tényleg kiborul az éjjeliedény. Vagy, ami sokkal rosszabb, elkapnak valaki szobájában…
[…]
Próbált nem gondolni ez utóbbira, de nem sikerült. A farkasnak csak parancsolni tudott, megszelídíteni nem lehetett.”
(Pratchett)

Mióta képes vagyok egy pohár vörösbortól fájdalmasan, fehértől pedig kellemetlenül másnapos lenni, arról panaszkodom az ezen álmélkodóknak, milyen kétségbeejtően kevés idő telt el onnantól kezdve, hogy elkezdtem inni, addig, amíg még bírtam.

Most egy kicsit megijedtem, hogy ez nem csak az ivással lesz így.
Lehet, hogy a rutinból kiesni olyan, mint a biciklizés, de hogyan szálljon vissza az, aki még nem tudott, és úgy hagyta félbe.

Úgy alakult, hogy a lagzi kiheverése, munkahelyi hiánypótlások rapid beadása, évadzáró kasszázások és véreres szemmel fordításleadás után most érettségi dolgozatokat javítok.

Csak ízelítőül:

„A mű kiadása óta eltelt röpke tizenkét esztendő alatt, nagyban változott a diákok napirendje…”
Kiemelés tőlem. A karinthys tételből van, és ez még egy jobb dolgozat.

Mert a rosszabbak ilyenek:

„Feleletemben a személyes tapasztalatomat használtam fel az érvelésemhez. Forrásom pedig az életemből merítkeztem.”

Őrült szerencse, hogy én csak a nyelvtant javítom.

És hogy a felével már megvagyok. Utána (reggel) vár a munka, hiánypótlások rapid megbeszélése, majd rohanás a mellékesbe, remélem, nem lesz telefonos licitem, elég az a két-három millás kasszázás. Ha még egy könyvgyűjtő bepróbálkozik nálam azzal, hogy milyen szép a melír a hajamban (nem, az nem MELÍR, bmeg), a feszültséget is lesz kin levezetnem, vidám nap lesz.

És aki belerondít az egyelőre tökéletesnek (értsd: üresnek) látszó hétvégémbe, azt megütöm.