Amikor gondolatban leüvöltöttem az előttem haladó férfit, mert besorolt elém, és, bár én most bicegek, nem haladt elég gyorsan ahhoz, hogy számomra kényelmes követési távolságot tarthassak lassítás vagy irányváltás nélkül, na akkor azért lett egy felismerésem, miszerint milyen alapon ítélem el (nézem le mélyen) az autóstársaikat szidalmazó sofőröket (azon az alapon persze, hogy ilyet én otthon sosem láttam, és meg is szoktam ijedni, amikor a barátaim csinálják [akik egyébként a járdán nem, érthetetlen]), hiszen ugyanez vagyok, csak gyalogosban.

Aztán, már a villamoson észleltem magamban némi truccos megvetést azokkal szemben, akik ÚJ ruhákat VÁSÁROLNAK, szemben ugye velem, aki évek óta a húga meg az anyja ruháit hordja szakadásig, aztán meg kínaiból pótol, na de hát ugye megint milyen alapon, hiszen ahhoz, hogy az övékét én, előbb nekik kellett.

Egyáltalán milyen alapon gondolok BÁRMIT.

Ja, és még az előzőhöz annyit akartam, kifogva a szelet azok vitorlájából, akik szerint erről szól az élet és mindent csak valóságosan és hajrá, hogy egyelőre az a két módszerem van például arra, ha valaki készül leugrani egy hídról, hogy 1. messziről kerülöm és oda sem nézek, hogy érezze, milyen kurva tapintatos vagyok, 2. felmegyek hozzá, elröhögcsélünk, majd kedélyesen hátba veregetem, aztán csodálkozom, amikor lezuhan.
Aztán van az, hogy csak úgy szóba áll velem valaki. Ez már eleve gyanús, de tegyük fel, hogy eljutunk odáig, hogy kvázi önfeledten beszélgetésbe bonyolódjak vele, ilyenkor elröhögcsélünk, nekem is jó, neki is jó, majd kedélyesen hátba veregetem, és kiderül, hogy egy hídon álltunk.

NEM FOGOM AZ ÉLETIDEGEN KOMMUNIKÁCIÓS DEFEKTUSAIMAT MÁSOK ROVÁSÁRA TÖKÉLETESÍTGETNI.

Marad a blog. Bocs.

Megtalálni azt a pontot a kandalló előtt, ahol már nem fagyok meg, de még nem égetem meg magam, úgy fordulni, hogy ne vakítson el a tűz, ne zárjam el az oxigén útját és mások is hozzáférjenek a meleghez – mindig is ez a pozicionálás ment nekem legnehezebben, és tök jó, hogy van ez az élet nevű dolog, de nem akarok embereken gyakorolni, és akármennyire is tudom, hogy ezek a feladatok pontosan illeszkednek egymásba, azt sem akarom tudni, hogy mások mit gyakorolnak rajtam.

Ez az egész kísérletezgetés a gyerekkorra lett volna kitalálva, a gyerekek még lehetnek kegyetlenek, tapasztalatlanok, éretlenek, értetlenek és ostobák, és mondhatják azt, hogy nem tudom, verekedhetnek, hogy feljebb kerüljenek a rangsorban, megtéphetik egymás haját, kiabálhatják, hogy utállak, azt is, hogy szeretlek, ezeket percenként váltogathatják, lehetnek önfeledten idétlenek, lehúzhatják egymás bugyiját – én már nem, és mivel ezeket mind kihagytam, úgy tűnik, az érzelmi-kommunikációs fejlődésem erre az életre ennyi volt.

Vagy kereshetek magamnak egy szimpi óvodáscsoport-csetszobát. Webkamera nélkül.
És egész nap azt fogom visítani fejhangon, hogy nemisigaz, tevagyahülye, CSAK.

Rájöttem, hogy alig eszem rántottát, pedig a rántotta nekem kifejezetten fontos és jóleső bónuszkaja. Arra is rájöttem, azért, mert a legutóbbi költözésem alkalmával ünnepélyesen kidobtam az idegesítően működésképtelen serpenyőimet.

Eddig is tudtam, hogy tervezés ide vagy oda, mindig abból dolgozom (azt dolgozom, azt nézem, azt fogyasztom, azt eszem), ami elérhető, mert az időmbe nem fér több.

De most SOKKAL határozottabban érzem, hogy MENNYIRE kellene nekem egy aszalógép.

A jegyzeteim között keresgélve ezt a gyöngyszemet találtam több más álomleírás között, LOL:

2009. november 08. reggel
átmentem egy másik világba (bolygóra?), ahol minden nagyon hasonlít a miénkre, de ottani emberekkel nem találkozom (az illusztráción rózsaszínek, piros pöttyökkel), csak áttelepültekkel
megpróbálok belépni a gmailes fiókomba, hogy ilyen távolságból is működik-e

A dailyhoroscope.com nyilván olvassa a blogomat, mert ma azt írta, hogy túl sokat meditálok.

És milyen szép, hogy a ma olvasott téma így a tegnapi bejegyzés mellé ér, persze minden mindennel összefügg és mindig minden ott van egyszerre, csak meg kell látni, hát igen, mondjuk azt nem igazán értem, hogy lehet, hogy az ember húszéves korára azért az emberiség bölcsességének elég széles spektrumú szinopszisát magáévá teszi, legalábbis utána már nem halad olyan tempóban, itt van ez a lányregény e, aztán mégis mit tanul belőle az ember lánya, semmit, de olvassátok csak el, a végén majd azt is megmondom, hogy miért nem.

  „A telefon nehezen adott vonalat, percekig nyekegett, míg végre kapcsolt – nemsokára meghallottad a hangot, amelyre annyi-annyi héten át gondoltál. Egyszuszra, minden gondolkozás nélkül belekiabáltál a kagylóba, ami elsőnek eszedbe jutott: – Én vagyok. Nagyon utálatos voltam?
  Egy darabig nem jött válasz, azt hitted, talán azért, mert nem mondtad meg a nevedet, mikor a fényképész a telefonhoz jött, de aztán Boros Endre mégiscsak megszólalt, s hangja elárulta, hogy a váratlan hívás neki is elállította a lélegzetét.
  – Nagyon utálatos.
  Erre nem tudtál mit mondani, mert, sajnos, igaz volt.
  – Megbánta? – kérdezte Boros Endre. – Meg akar kérlelni?
  Na, nem! Ezt azért nem! Pimaszkodni, azért nem! – gondoltad.
  – Nem bántam meg – mondtad valamivel hűvösebben. – Azt hiszi, azért hívtam fel, mert bocsánatot akarok kérni?
  – Hát…
  Még váratott is a válasszal!
  – Azt is el tudtam volna képzelni.
  A fényképész hangja most már nem volt olyan megrendült. Magabiztos volt, kicsit még visszautasító is.
  – Maga, nagyon okosan, megtanította a kislányokat arra, hogy férfi és nő között nincs különbség, a krémesréteseit is önállóan szokta kifizetni, és nagy specialistája az életkoroknak. Gondolom, tartozik valami magyarázattal.
  Most lecsapod a kagylót – gondoltad –, és csináljon, amit akar! Ahelyett, hogy észrevenné, mi rezeg a hangodban, vagy megkérdezné, mikor találkozhatnátok, még bölcselkedik!
  A másik oldal hallgatott. Téged még jobban elfutott a méreg.
  – Nekem így is jó.
  Letetted a kagylót, és elkezdtél nagytakarítani a fiókodban. A telefon meg fog szólalni – mondtad magadban –, Boros Endre bocsánatot kér, és akkor, de csak akkor, hajlandó leszel kimagyarázkodni. Addig nem.
  A telefon nem szólalt meg.”
(Álarcosbál)

Azért nem tanulunk ezekből semmit, mert a végén mindig van egy kurvára életszerűtlen hepiend, amit ki ne akarna elhinni. És akkor miért ne kövessük el újra az emberiség egyforma hibáit.

FREE REALITY!

Ugyan miért kellene megvárni, amíg egy fontos idézetnek aktualitása lesz, nem szabad hagyni, hogy virtuális fecnikkel teljen meg a virtuális fiókom, erre jutottam. Nem kell minden köré bejegyzést építeni, talán elég, ha megérint, megváltoztat, megosztom.

  „A férfi kibotladozott az ajtón, és sietve lesétált a sötét, elgazosodott ösvényen. Érezte a nő tekintetét tarkóján, ahogy elment, vagy legalábbis azt mondta magának, hogy érzi. Bizonyára az ajtóban áll, csaknem eltorlaszolva a fény útját, és csak néz utánam. De nem fogok visszanézni, gondolta. Az tényleg nagyon nagy ostobaság lenne. Úgy értem, csinos nő, rengeteg józan esze meg szédületes egyénisége van, de tényleg…
  Nem fogok visszanézni, még akkor se, ha egész addig ott áll, míg lesétálok végig az utcán. Néha kegyetlenül kell bánj valakivel, ha kedves akarsz lenni hozzá.
  Így hát, amikor félúton járva a kocsifeljárón meghallotta az ajtóbecsapódást, hirtelen nagyon, nagyon mérges lett, mint akit épp megloptak.”
(Pratchett)

A Pratchettek tele vannak nagyon fontos, ember- és önismerettől zsizsegő, szarkasztikusan koncentrált, velősen megfogalmazott jelenetmorzsákkal, amik, ha érintett az ember, olyanok, mint ha fejbe csapnának egy óriási tükörrel. Nekem is eszembe jutott egy férfi, akinek természetesen nem fordultam vissza, nem klisékben élünk, és ez nem egy film, hahó, hát persze nem is csapta rám az ajtót. Akkor. Ő nem.