web analytics
Legutóbbi hozzászólások
Archívum
Kategóriák

Monthly Archives: december 2012

To save me from tears

Ez egy 2012. március 26-án kelt, időzített szörprájz-bejegyzés. Feltéve, hogy megúsztuk a világvégét.

Boldog karácsonyt mindenkinek.

Tudom, hogy kell győztesnek lenni, de nincsen hozzá kedvem

rá kellett jönnöm, hogy

fáradt vagyok megismertetni magam másokkal
hogy a tékozló fiút valószínűleg hagynám meghalni
(akármekkora erővel jött bennem az elhatározás, az érzés, az indulat, hogy megsimogassam, megfogjam, hozzáérjek, persze ez mindig későn jut eszembe, tudtam, hogy nem jön vissza, miért nem akkor kezdek érezni, amikor benne vagyok a helyzetben, mi a fenéért van az a technikai szünet, a beállás, honnan kapcsolok át akkor hová, amíg meg nem jön a reakció? bár nem tudtam eldönteni, hogy inkább igen vagy inkább nem, ezért az egyért képes lennék újra megnézni, hogy amikor elmegy mellettem és a vállamra teszi a kezét, akkor megfogni, belesimítani, megszorítani, én a vigasszal mindig elkések, én mindig mindenkit hagyok leesni a székről, hagyok eltűnni, én senki után nem kiabálok, nekem mindenki I love you (and I’d love you to love me to love you) but I don’t need you, olyan könnyen tönkre tudnék tenni egy embert, ha megszeretne valaki)

az vagyok, aki csak szelektálja a hulladékot, de le nem viszi
aki “hiába beszél a legvégső kiábrándulás szétomlásáról és Semmijéről, legbelül folyton óvja, dédelgeti óhajtó várakozását” (Ondrisko)

és eszembe jutott az is, még régről (igen, ezek szerint színházban is gondolkodom)
hogy lehetett akármilyen kényelmetlen az ágy, a póz, a hangulat, az érintés, a hőmérséklet, bármi, lehetett akármilyen késő, ha aludtam közben, akkor is
ha én akartam is
mindig, mindig fájt, ha a Mester engedte el előbb az én kezemet
vagy ő fordult el előbb, hogy a másik oldalán aludjon
mert azt tudtam, hogy nekem csak a matrac kényelmetlen, zsibbadok, melegem van, lelógok az ágyról, akármi
de ő ilyenkor nyilvánvalóan nem szeret, mással akar lenni, utálja, hogy az ágyában alszom és nevetségesnek talál
egy-egy elhagyás volt minden ilyen elengedés

hogy miért nem tudom én ezt elhinni, hogy néha csak az ágy kényelmetlen
és miért nem merek utánamenni annak a kéznek

NEHÉZ

Félt, hogy az elmegy – de magától félt

– Te láttad tegnap?
– Tegnap… nem én voltam.
– És ma beülsz?
– Hát ma sem nagyon érek…
– Nem? Nagyon jó előadás.
– Nagyon jó? Hm… hát, akkor…

– Beülsz?
– Igen, meggyőztél.
– Helyes.

Eddig jó.
Az nem jó, hogy amikor kijövök, senki nem kérdezi meg, hogy tetszett.

Pedig elmondanám, hogy az első rész gyönyörű. Rájöttem, hogy minden válasz igen, ami igazán fontos, hogy mi a kérdés, és ha a válasz nem, akkor a kérdés nem volt jó.
És ó, nem mondanám, hanem üvölteném, és talán ütnék is közben, valahová, hogy a második részt mennyire gyűlölöm. Mélyről és elszántan gyűlölöm, ha valaki úgy játszik egy másik emberrel, hogy nem tudja, mit akar, és azt sem, hogy mit akarhat a másik. És erről szólt az egész, már az elejétől kezdve, beszéltek, szörnyű volt, táncelőadásban ne beszéljenek, akartam, hogy hagyják abba, aztán abbahagyták, és basszus, elkezdték lemozogni ugyanazt. Harminc perc szándékos és gyűlöletes ügyetlenkedés nem egymással, hanem a másik emberrel mint tárggyal. Hogy úgy tudtak egymás szemébe nézni, hogy pontosan lehetett tudni, hogy saját magukat látják a másik szemében.
De megérdemelték egymást, basszák meg.

És én is megérdemlem, hogy senki nem kérdezi meg.

[Utólag itt elmondanám, hogy most látom: viselkedéselemző pszichológus közreműködött a második produkcióban mint kutatási partner. Arra persze senki nem gondol, hogy poszttraumatikus terápiás szupportert állítson a kijárat mellé, köszi, dögöljünk csak meg a felkavart szarban.]

És mondd el, hogy mi lesz velünk, ha végre eljön értünk

– Igen vagy nem?
– Mi igen vagy nem?
– Mindegy, csak mondj valamit!
– Akkor igen.
– …
– Na?
– Nem tudom, mi a kérdés. Fogalmam sincs, mi igen.

Kell nekem képzeletben tanácsot kérni.

Meg addig gondolkodni azon, hogy telefonáljak vagy sem, amíg el nem megy a hangom.
Olyan fantasztikus, hogy ilyen gyorsan reagál a testem.
HAH.

(Kár, hogy nem a valóságra, hanem a fantáziámra.)

Mindenki elfogult, senkivel nem lehet ezt megbeszélni.
(333-666-999)

Elég nevetséges, hogy azt hiszem, illetve nem hiszem, de úgy állok hozzá, hogy ha jobban figyelek, akkor majd mégsem megy át rajtam a vonat. Miközben a sínhez vagyok kötözve.

Nem bírom mások prekoncepcióit, miközben én magam megpróbálom kitalálni, felvázolni, lejátszani és reakciót kitalálni az ÖSSZES lehetségesre, de valahogy mégsem sikerül körbeérnem.

És én eljutok mindenáron, ahova te nem viszel

Fontos, fontos lábjegyzet a lábjegyzetesből, lábjegyzete ennek:

“*A kutakodó bizony mindig reszkíroz: Hogy a megtudás egy tőrdöfés lesz neki! Viszont kukucskálni kell ahhoz, hogy szemet tudjunk hunyni”

Még nem tudom, hogy áll-e. Lehet. De egyszerre mindig csak az egyik utat próbálhatja ki az ember, és nem lehet visszacsinálni. Egyetemes gyógymód meg nincsen.

I’ll try my best to entertain you

Ez úgy lett, hogy a, aaa… legyen mondjuk a volt főnököm, meghívott egy írjuk-egymás-írását-tovább fb-csoportba (nem tudom, látható-e). A karaktereket nem én találtam ki, csak színeztem rajtuk.

Ottó, Ottó, megint eltökítetted, szitkozódott Aranka félhangosan, és a rádiótelevízióújságra gondolt, amivel Ottokár gyakorta törli fel a rántottasütés közben padlóra freccsent olajat.

(Pedig titokban Ignácka hajtogatott belőle macskabölcsőt. Ez csak azért sikerülhetett neki, mert az iskolai gépterem böngészőin letiltották a képek megjelenítését, így Ignácka sosem tudta meg, hogy a macskabölcső spárgából készül.)

Ottokár kicsit ügyetlen, de szereti maga készíteni a rántottáját. Érdekes egybeesés, hogy mosogatni viszont nem szeret.

Arankának ettől felmegy a vérnyomása, de hallgat, mert utál a rántottával pepecselni. Azt viszont már nem hagyhatja szó nélkül, hogy „megint a kukában kell megtalálnom az ertévét, mért nem lehet a helyithémával”!  Úgy szíja a zsírt, mint aitatós, érvel ilyenkor Ottokár, de mindketten tudják, hogy ez nem igaz, egyszerűen csak kézre esik.

Konyhai papírtörlőt sosem használnak, mert Aranka első vőlegénye megszökött az oltár elől egy másik nővel. „Az én konyhámba szilvia be nem teszi a lábát, azfix.”

(Ez az azfix akkor lett Aranka szavajárása, amikor két hétig egy manikűröstanulóval dolgozott a parizeres pultnál. Ottokár úgy könyvelte el, mint a nyugdíjkiegészítés még viselhető mellékhatását. Amikor azonban két szál ősz, egyenes hajszálat talált a hazacsempészett szalámivégek mellett, betelt a pohár. Aranka göndör volt, Ottokár pedig kopasz. Az én asszonyom ne cicázzon a szalámiért, harsogta, és Aranka jöhetett vissza a kisnyugdíjba.)

Aranka szereti két hétre előre bekarikázni a filmmúzeumot, a romanticát meg a kossuthot. Micsoda pazallás, dohog rántottanapokon, és megveszi másodszor, harmadszor is a rádiótelevízióújságot.

Amit a szomszéd Gizán kívül senki sem tud, hogy Aranka kislánykora óta tévébemondó szeretett volna lenni.

‎- Kihajintom ezt a dögöt, az hétszentség!
Ottokár a laposképű fehérperzsára célzott.
Egy hat milliméteres flóberttel, amit az éjjeliszekrénye fiókjában és a betörőktől tartott.
A laposképű előszeretettel választotta ki a legextrémebb alvóhelyeket. Ottokár ezt ébren sem sejtette, és álmában sem gondolta.
Előbb a macska ült laposnak nem mondható arcára, majd a döbbenet.

Aranka utoljára a legutóbbi Luidöfüné-ismétlésen nevetett ennyit.

Mondom én, hogy tudnék jókat, csak lenne téma. Történet. Figura.

Ha bánat ér, megosztozik szegény szíved bánatán

Nősül… nős ül… nő sül… ő sül… ős ül… őszül… ő szül…

(Ezt a Kis királyfi mondókázza a darabomban, amikor Süsü megkapja a levelet, hogy meg kell nősülnie.)

Na de hé, mi lesz a hadsereggel? Ha Süsü elmegy, szétesik az egész honvédelmünk! Hát két szem zsoldos!

(Ezt a Hadvezér mondja a Királyné ágyában [a darabomban], amikor megtudja, hogy Süsü megkapta a levelet, hogy meg kell nősülnie.)

Szétfoszló álmoddal bíbelődsz

Keresgéltem a szerkesztett szövegeim között, hiszen volt már, hogy írtam valami jót. És csak van közöttük felhasználható, amit még nem érzek kínosnak.

Bár a régi blogon megvan, felteszem ide újra az ébredésest.
Csak ujjgyakorlat volt, próba egy leendő közös együttíráshoz. Téma az ébredés, a terjedelmet kitöltöttem. Amúgy kötetlen. (És fűzetlen. Hah.)

Az anyaggyűjtés problémái

Hetek óta küszködök ezzel. Jó, jó, izgalmas, de végeláthatatlan. (És minél aktuálisabb a téma, annál reménytelenebb összekapirgálni az infókat. Gyöngyössi János [XVIII. századi, leoninusban írt verssorairól híres magyar költő] bibliográfiájával például néhány nap alatt végeztem, amikor viszont pár éve elhatároztam, hogy Terror Háza-szakértő leszek – csak azért, mert ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy kiegyenlítsek egy erősen jobbra hajló véleménycserét az osztálytársos-kispajtásos levlistán – , hónapokon át minden szombat délelőttömet a győri megyei könyvtár olvasótermében töltöttem, hogy a 2001 óta megjelent Népszabadságokat, Magyar Nemzeteket és Magyar Hírlapokat átnyálazva kiszűrjem az igazságot, de persze nem jutottam el a bekötetlen, folyó évi számokig, pedig teljes bizonyossággal állítom, hogy a feladat nem volt lehetetlen.)

Ha látnám a végét, minden bizonnyal filológusnak mennék. (Ha látnám a végét, nagy valószínűséggel semmibe nem kezdenék bele, mert akkor hol marad a kaland, a várakozás izgalma meg az értelmetlen küszködésbe vetett rendíthetetlen hit makacs gyönyöre, de most pont erről beszélek: a tudat, hogy egyszer majd lesz valami, amitől az egész megérte, hihetetlen kitartást és türelmet gerjeszthet – csakhogy nem hiszek abban, hogy meglesz ez a valami.)

A kutatás viszont mindent vagy semmit alapon működik. Hiába írom be a Google-ba, hogy ébredés, ha az első ötszáz találat az Ébredés (Felekezetközi Keresztény) Portálra mutat, ami erősen lelohasztja a lelkesedést. (A többiről is jobb nem beszélni… furcsa zenekarok mámorban szült dalszövegei, blogger családanyák szánalmas szerelmes verseményei, and so on, and so on.)

Válogatni tudni kell. De érdemes-e? Vegyük példának az igénytelen, fásult, iskolázatlan népszámláló nőszemélyt, aki leül a konyhaszékedre, biztató-érdeklődő mondattöredékeket motyog foglalkozásod hallatán, mire te kifejted a kelleténél részletesebben, hiszen világos, hogy teljesen félreértett, ő pedig együgyű lelkesedéssel meséli majd fodrászának, hogy az emberek mennyi bizalmas dolgot kikotyognak neki, persze alig várják, hogy megoszthassák valakivel az életüket, és közben nem veszi észre, hogy mások morzsáiból szemezget ahelyett, hogy összegyúrná a maga kenyerét.

Éljenek tehát az önálló gondolatok. (Amelyeket vagy gondosan kévébe kötök –  asszociációs hajlandóságomból következően ez is végeláthatatlan tevékenység – , vagy spontán írom le őket, akkor pedig, legalábbis Johnstone szerint, tudatalatti, obszcén vagy pszichotikus mondatokat vetek papírra. Persze ennek is meglenne a maga bája.)

Szóval az ébredést alvással kezdem, és felkeléssel fejezem be. A kettő között eltelt idő néha nagyon hosszúra nyúlik. De mivel célom az ébredés, reggel, ágyban változat bemutatása, maradjunk annál, hogy félórán belül felkelek, a közbeeső időben pedig kétségbeesetten próbálom visszaálmodni magam. Igen, az esetek többségében nem azért nem kelek fel, mert kibírhatatlanul álmos vagyok. Nem az alvásra van szükségem, hanem az álmodásra.

Nahát, eljutottam egy nagy felismerésig. Úgy hiszem, itt abba is hagyhatom, és elmehetek lefeküdni.

Igazoljon engem az Abszolút Kezdők zenekar szövegírója:

„Ne múljon az álom,
Csak azt kívánod,
Mert csak egyszer van ilyen,
Nem történik minden reggel.”

Na, ez olyan jószerűnek tűnik. Közérthető, és mégsincs túlmagyarázva.
Bár ma már, azt hiszem, nem úgy írnám, hogy Google-ba, hanem hogy Google-be.

(Csak nem álltam meg, hogy bele ne tegyek egy linket.)

Körbe-körbe forog velem, ami egyszer volt

Könyvtárba.
Akarok.
Járni.
Régi szarokat akarok keresgélni (amiket természetesen külső raktárból kell behozatni, hogy én addig büntetlenül – ez miért, honnan jön, hajlamos vagyok a Mesterhez kötni, tőle eredeztetni, hogy valamit csak úgy, cél nélkül csinálni BŰN, sose mondott ilyet, és ha róla van szó, akkor is azt képviseli, hogy képezi magát, neki az a dolga, hogy megfigyelje a világot, kérdés, hogy mit gondolt, mi az ÉN dolgom [“mellettem mindenféle munka akadna, lehetett volna fejlődni, te meg egy proletár vagy ostoba proletárgőggel”], persze a bűntudatom [miért TUDOM, nem TUDHATOM, mit tudhatok EGYÁLTALÁN, de nem, ez nem lehet bűnsejtés, ez egy nagyon határozott, izmos bűnMEGGYŐZŐDÉS] úgyis tisztán és érthetően tolja folyamatosan, hogy NEM, ezt neked nem szabad, te is tudod, hogy rossz [főleg mióta olvastam ezt, bár talán ettől majd változik valami, tudok vele tervezni, koncentrálni rá, kielégíteni VALAMIVEL, az is olyan jónak látszott, amikor a Filmsoundnak fordítottam feliratokat*, már alig láttam, rongyokból összekötözgetett szemfedőt cserélgettem, hogy legalább az egyik szemem tudjon pihenni egy kicsit, úristen, ha ma ennyi energiát tudnék tenni valamibe, bár ma már azért nyugodtabb vagyok, és nagyrészt azért, mert tudom, mikor kell elkezdeni a feladatokat, és tudom, hol kell megállni – öregszem, persze. A harmincas listámból már csak a leszbikus szexre lenne esélyem, ahogy a rokonok is megmondták nemrég, persze mióta döntöttem, ez is kiesett, a hátralévő négy hónapban ugyan beleszerethetnék egy nőbe, de hogy ő is belém, egyidejűleg, na arra esélyem sincs], és ráadásul úgy, hogy FOGALMAM sincs, mit gondolok arról, hogy ehelyett mi az én dolgom, utálom magam [és okkal, mert sosem tudok megbocsátani magamnak, az ilyet jobb is utálni, kérlelhetetlen és könyörtelen, igen, kegyetlen vagyok, de nem gondolok így magamra, ezek szerint kegyetlen ÉS naiv. Vagy kettő] – szóval büntetlenül lapozgathatom a Film Színház Muzsikákat).

(Ez a gondolat egy kicsit tartalmasabbnak lett szánva, de mire idáig jutottam, elfelejtettem, mit szeretnék még a könyvtárban.

De van egy olyan érzésem, hogy amit szeretném, azt Vítával szeretném. Mint régen. Vajon be tudnám illeszteni bárhová? Vajon csak azért nem csinálom, mert nem tudom beilleszteni? A webináriumok meg a e-bookok elkényelmesítettek teljesen?

Igazából még olvasás közben is multitaskingolok. Imádom a monitorokat, imádom a több monitorokat, imádom az Alt+Tab kombinációt. [És a lábjegyzeteket, szúrom be utólag.] De jó ez nekem, vagy ettől már soha többé nem lesz jó semmi?)

Ezután, már hazafelé még megfogalmaztam legalább két bejegyzést, az egyikben az volt, hogy miért nem tudom (illetve nem is akarom) mederbe terelni a gondolatfolyamot most, miért nem tudok olyan gyorsan írni, ahogy gondolom (mindig), mert igen, ez megy folyamatosan, azt akarom, hogy tudjátok, hogy amikor azt hiszitek, csak bámulok valamerre, és nem nézek rátok (vagy épp rátok nézek, de az a ritkább, nem tudok sokáig szembe nézni [leszámítva az állatokat és a kicsi gyerekeket], illetve azt hiszem, rövid ideig sem jól, nem tudom, miért, mitől félek, mi derül ki, mit nem akarok meglátni, talán inkább azt érzem, hogy ilyenkor várnak tőlem valamit, nem lehet büntetlenül [tessék, megint ez a szó], következmények nélkül valakinek a szemébe nézni, elkapni a tekintetét, az ugyanolyan, mint elkapni a kezét, és, nem tudom, belecsókolni vagy megütni [úristen, mennyire hiányzik, igen, ez hiányzik a szövegeimből, a TÖRTÉNET, milyen jó kis monodráma lehetne, ha lenne MIRŐL mesélni, de velem általában az történik, hogy valaki rám néz valahogy, én erről gondolok valamit, aztán kigondolom, hogy a másik mit gondolhat, és arról is gondolok valamit, aztán nem csinálok semmit, és várom, hogy a másik csináljon valamit, amire csinálhatok valamit, de végül az egészet csak gondolom, és utána azt képzelem, hogy már a legelejét is csak én gondoltam egyedül], aha, ezért nem megy: mert ŐSZINTÉNEK kell lenni), akkor belül ez megy, vagy ez megy, vagy totális üresség, és csak remélni tudom, hogy nálatok is. De most olvasom a Jadviga párnáját, abban nem, ha valaki el akarja mondani, amit gondol, akkor miért csak ilyen keveset mond? Mit gondol azokon a napokon, amikor nem ír semmit? Ha nem történik vele semmi, gondolnia akkor is csak kell valamit! Persze, tömöríteni. Tudhatok én olyat is, nagyon jól csináltam például (szerintem), mikor a Süsü zárórészét dramatizáltam. Talán túl jól is, hol van az egyensúly, hogy lehet érdekes dialógokat írni sűrítve? Ha most nem írnám le sorban, amit gondolok, ez a bejegyzés annyi lenne, hogy – illetve attól függ, honnan nézzük, ha elölről, akkor nyilván az első három sor és kész, nem túl frappáns.
(Basszus, benn hagytam a kajámat a munkahelyemen.)
És akkor máris, na jó, ebben az esetben nem, de tipikusan homályos és érthetetlen lenne az a három sor.

Türelem. Türelem kell, hogy ne legyek lusta írott szónak (kordokumentumnak) tekinteni a mondjuk tegnap leírtakat, és húzzam, húzzam meg.

Kompilálni tudok. Tömöríteni tudok. Csak magamat nem akarom, talán mert nem tudom, hol a gondolat, ami elveszhetne közben, mondanivaló, ami csonkulhatna, és nem akarom, hogy ez kiderüljön. Holnap talán megpróbálom összehúzni ezt.

Könnyebb, ha érzés van és nem gondolat. Abból könnyen lehet egy darab kép, egy szimbólum a végére.

Fogy a papír és tompul a ceruza. Azt kell még leírnom, hogy – megszámlálhatatlanul, akartam írni, de megszámoltam, és három, ennyiszer hangzik el, de úgy elrejtőzik a megszámlálhatatlan (ami itt SOK) hallgatás alatt, mögé, hogy amikor először hallom MEG, meghallgatom újra, és megint nem figyelek jól, vissza kell tekerni, hogy felfogjam: “és HARCOLNI kell, meghalni és szeretni még NEM ELÉG”, úristen, miért hiszek ennek jobban, egy írónak jobban, mint a Mesternek, aki nem győzi elégszer elmondani, aki annyira hiába próbált engem meggyőzni arról, hogy egy szavannán élünk, és vagy az ételedért, vagy az életedért kell futnod, na persze nem így mondta, hanem sokkal vészjóslóbban, de ez most olyan frappáns összefoglalásnak tűnt, lényeg, hogy ezzel MÉLYEN nem értek egyet, az életet békében kell élni (szociális kilences, látjuk), és minden jó lesz, hát na, most megértettem, hogy ezért tartok itt, mert ez maradt, szeretek és meghalok, ennyi.

“Még belenézhettem, mielőtt széthullt cserepekre.”

*Innen sajnos kimaradt a lényeg, olvasom újra ma, azt akartam leírni, milyen jó volt, hogy kitaláltam, hogy amikor nagyon elég, vagy ennem kell, vagy ilyesmi, akkor elolvashatok egy rövid részt valamelyik Vámos-regényből. Tehát korlátok közé szorítottam a mással szüttyögést, beáldoztam a sárkánynak EGY darab szüzet, és a káposzta is megmaradt. Ügyesen csináltam.

Mióta a világ varázstalanítva lett

Hogy lehetőség szerint próbáljam meg most változtatás nélkül begépelni. Mert erről fog szólni az egész, ha be lesz fejezve (egyáltalán, mert amit én egyszer nem írok meg, az hajlamos úgy maradni).

Miközben – és ennek semmihez semmi köze, csak annyi, amennyiben minden mindennel összefügg – a reggeli galérialemászásomnál egyvalami lehet egyedül szánalmasabb, a tegnap esti galériafelmászásom, kösz, jól vagyok, egyenes gerinc, tartás, miegyéb.

Na gyerünk.

De még megosztom, milyen jó tud lenni. Hogy. Esténként. Egyedül. A galérián. Neocitrannal, zsepivel, hidratálóval, meg még egy regénnyel nézni. Az Angyalbőrbent. Mindegy, mit. Az összes paplanommal és gyapjúpárnámmal, mert hogy kemény, az egy dolog, de a derekam is ott fázott meg. Szóval csak nézni. És így aludni el. A Pofonra a vége főcím alatt. KIHEVERNI. És nem. Felébredni. Semmire. Nem felébredni arra, hogy három percen belül történni fog valami, és kivárni, és tényleg. És ezt normálisnak tartani. Túl. Ismerős. (Persze, mert megint szinte Ostrom utca.)

Na, hát ezt is megosztottam, szóval akkor.

Ez már régóta nem egy elmélkedős blog, illetve nem is tudom, mikor volt az, de tegnap eszembe jutott, hogy ha már nem lefekvés előtt, mert a felnőtt emberek, ez a tapasztalatom, már csak akkor fekszenek le, amikor nem bírják tovább ébren, és nem is a bölcsészórákon, mert azok nincsenek, a pajtikkal beszélgetés is valahogy kinőtte az egymás világnézetének csiszolgatását, talán mert hiábavalónak tűnik, talán mert akik megmaradtak, akiket befogadunk, azokkal mindent ugyanúgy, elég összenézni, vagy egyszerűen csak nem hiszünk benne többé, szóval arra jutottam, hogy ahol én gondolkodom manapság, az a BKV és a blogírás.

A BKV az, ami nem olyan érdekes, hát persze, hogy ingázás közben rádöbben az ember olyanokra, hogy remélem, a hajléktalan kartonján a kétforintos valami feng shui céllal van ott, jönnek az új ingerek. Vagy ugye befelé figyel, ez a rosszabb, minden külső hatás nélkül eljutni ugyanazon tények alapján a legkülönbözőbb végletekig,

[Nem bírok nem gondolkodni, miközben ezt másolom be a kéziratpapírról. Most kell elkezdenem inni a teát, ha el akarom érni ezt az élményt. Azóta is mindig ezt az élményt akarom elérni, és félelmetesen kevésszer sikerült jól időzítenem. És ha igen, olyan gyorsan elmúlik. Biztosan egy jégtömb van bennem, ami csak szívja a hőt.]

[Meg persze kell, hogy közben ne gondoljak semmire. És amikor azt hiszem, hogy most nem gondolok semmire, akkor is mindig kiderül, hogy pl. a koncentrálásra gondolok, és miért nem tudom megadni valakinek azt az örömet, hogy csak rá figyelek, vagy csak magamra, vagy ránk, ez iszonyatos.]

ami esetemben nem hullámok és völgyek, inkább kacskaringós utakon eltekergőzés egyik mélypontból a másikba, meg hát a meditációk, olyan biztonságosnak tűnik a buszon, egészen szürreális, hogy tényleg eljuthattam idáig, milyen jó, hogy nem figyelünk egymásra (illetve én borzasztóan figyelek, de hajlamos vagyok azt gondolni, hogy engem aztán senki), bár érdekes lenne valóban megélni, nem csak illusztrálni, hogy én vagyok a mindenki szeme láttára Buszon Bőgős Lány. (Nem, azért sem olvasom vissza ezt a mondatot.)

[Természetesen visszaolvastam, mert visszaírtam. Érdekes, hogy pont itt kerül elő az egymásra figyelés, az előző betoldás után. Valahogy másképp. De ez mind, mind én.]

De a blog. Nem jön ki belőle, pontosabban nem ott történik.  (Van, hogy BKV-n.) Nem tudom, mi cenzúráz bennem, vagy mi tömörít vagy mi frappánsít vagy homályosít, tény, hogy egyre kevésbé vagyok érthető, egyre hiperebb a text, amit én nagyon élvezek, és nagyon élveznék olvasni mástól (persze ez is csak egy hipotézis, hiszen Isolde bejegyzéscímeiből is csak a felismerteknek szoktam megörülni, de azért elvárom, hogy mindenki más kattintson rá az én összes linkemre, hallgassa meg az összes kapcsolódó dalt a Kapcsolódó videók dobozban, menjen utána a címbéli dalszövegnek, és jöjjön rá, hogy az előtte vagy az utána következő sor-e az IGAZI cím, esetleg az egész dal végkicsengése az, vagy hogy a cím az ÖNMAGÁBAN egy külön bejegyzés-e, amit persze nyuszi vagyok leírni, mert banális lenne, bántó, vagy utána másképp kellene a szemébe néznem valakinek)
(Mindjárt beérünk a Moszkvára, és én még el sem jutottam oda, ami miatt írni kezdtem)
, de azért lehet, hogy ez a magamba befelé tartás pont az, amit el kéne kezdeni a középpontból felfelé kitolni, ne befelé menjen a spirál, hanem felfelé, valahogy egészségesebbnek tűnik, na.

Hát eddig, mert leszálltam.
Igazából arról akartam írni, hogy miért nem szeretem (vajon) a novellát mint műfajt.
Ha valaki rendesen elolvasta ezt, nem csodálkozik, hiszem megírták nálam okosabbak, hogy “van olyan, akiben szégyenérzés alakult ki, szégyenlősség, aminek következtében egyáltalán nem beszél. De ha mégis megszólal, akkor túl sok technikai részlettel halmoz el, és elvész a mellékvágányokon. Erős késztetésük van arra, hogy kiugorjanak az itt és mostból, hogy kilépjenek ebből a beszélgetésből az ózonba”.

Na például ez, hogy linkelés helyett beidézni, ezt túlmagyarázásnak és terjengősségnek érzem.

Azt hiszem, egy ideális színikritikát úgy képzelek el, hogy mondjuk link az előadás összefoglalójára, aztán linkek hasonló produkciók videóira, recenzióira, a megfelelő helyekre beszúrva az előadás képeinek linkjei, helyenként színháztudományi cikkek linkjei, meg néhány színháztörténeti link, linkek az alkotók interjúihoz, linkek, hogy milyen háttérzenét hallgass, miközben azt a bekezdést olvasod, és aztán a végén az lenne, hogy ugyanazoknak a háttérinformációknak az ismeretében mindenki ugyanazt gondolja, amit én. Úristen, milyen szép ez.

Indulnom kell dolgozni megint, mindig ez van, de még emlékeztetnem kell magam arra, hogy ahol azt mondja a Bereményi, hogy “de azt, hogy téged nem értelek, hogy is köszönjem meg neked(,??) azt, hogy szeretlek“, ott vajon egyenlőséget tesz? Azt szeretjük, amit nem értünk? Megismerni valakit az annyi, mint letudni a szeretetet, akkor már tovább lehet állni? És hol vagyok ebben én? (Vagy a mind a kettő.)