Egyszerűen nem hiszem el, adtam egy árajánlatot, és ha elfogadják, és annyi oldal, akkor megint van (illetve ezúttal valóban) egy 270 ezres munkám.

Őrület.
Az élet akar tőlem valamit.

És akkor arról a derült égből mondatról még nem is szóltam, hogy „tőled bármit elfogadok”.
He??

Én nem ilyen tavaszt akartam!

Levegőre.
Fényre.
Magasra.
Zöldbe.
Mozogni.
Száguldani.
Fázni, kimelegedni, megéhezni, jóllakni, elfáradni, elaludni.
Izomlázat.

MOST.

Tavasszal ilyen egyszerű vagyok.

Két hétig dolgoztam az egyik volt munkahelyemen, sok pénzért.
Azért dolgoztam sok pénzért, mert amit ott csináltam akkor, azt azóta sem senki így, és most új embert kerestek a régi helyére (aki meg hát nagyon nem így).
Ebben a két hétben öt embert tanítottam be és figyeltem, hogyan dolgoznak. Minden nap beszámoltam a volt főnökeimnek.
Nagyon szoros volt a meccs két lány között, két teljesen eltérő habitusú lány között. Ez nemcsak az én véleményem volt, már az előválogatáson is így szerepeltek, fej fej mellett, illetve mind a ketten egy kicsit jobbak voltak valamiben a másiknál. Aztán az egyik belehúzott az utolsó próbanapokon.
Itt most kicsit leegyszerűsítem a történetet.
Ma délután arra mentem be, hogy végül, mivel mindketten tök jók voltak, felveszik mindkettőt.

És kirúgták az egyik volt kollégámat.

Én meg megkaptam a sok pénzemet.

Kezdem úgy érezni, hogy ebben az országban élni olyan, mint bennmaradni egy bántalmazó kapcsolatban.

(Ide a Betyárt akartam belinkelni, de NINCS FENN A NETEN. Összeesküvést gyanítok.)

2X: Hello
én: hahó
2X: Jól vagy?
én: minden ok, kicsit fáradt vagyok
miért?
te jól vagy?
kijutottál?
2X: Hát mert ok, hogy tegnap te nyertél, de nem úgy tűnt, hogy rendben vagy.
én: ja, hát az csak a szokásos.

(Az empátia gyakran nem várt irányból támad.)