„Jenő! Hosszú a hajad! Reggel borbélyhoz!”

Egyszerűen MUSZÁJ volt felvennem az új szoknyámat, nem mintha bármilyen ruhadarabot szívesen éreznék magamon ebben a melegben. Ebédszünetben ebéd helyett kínai turkálókat jártam, mert a holnap délutánt jelmezvásárlással töltjük. Nadrágot akartam venni ennek ürügyén, de szoknya lett belőle, amihez ugyan se cipőm, se blúzom nincs, de veszettül jól áll (és mások is veszettül jól fognak állni tőle – hű, azért nem kicsit vagyok fáradt).

Jól indult a reggel, kellemes félórát töltöttem el a beriasztott színházhoz kiérkező rendőrökkel. Végül mindannyiunk sajnálatára nem lett kapitányság a dologból, mert megjött a főnök – viszont tudják a címemet! 🙂

Ebédszünet előtt megérkezett Brigi, aki csak most csatlakozott elszánt (és elcsigázott) csapatunkhoz. És azt hiszem, most sem fogok írni senkiről (bár akartam, de aztán rájöttem, hogy Gyaurral [remélem, ezen a néven kommentelt] olvassuk egymást, az meg hogy nézne ki, aztán láttam, hogy ő nem volt ilyen szívbajos, tehát én is jól megmondom majd a frankót, de most inkább ágyba dőlök, és drukkoljon mindenki, hogy ne felejtsem itthon a magnót a holnapi mozgásórához.

Lázár Balázs jó volt, egészen komolyan vette, és ezt nem úgy értem, hogy mennyit készült meg milyen sokat átadott, hanem úgy hangulatra, nem nagyon röhögött velünk (pedig bőven volt min). Sajnos a vacak gépemmel inkább csak a terényi verőfényben lehet majd jó képeket csinálni, egyelőre sötétek (és bemozdulósak).

Hihetetlen meló van még egy színházban a nap végén – pedig mi nem is vagyunk szemetelős népség.

Ja, még egy utolsó gondolat: Rendezőkispajtás mélyen egyetért az általam nemrég megfogalmazott bölcsességgel, mely szerint a türelmetlenek nem igazán bírják a lassú embereket. Figyelem, ehhez nekem évek kellettek. (Csoda, hogy engem bír.)