„Szívére vont.”

Hát annyit mondok, ocsmány egy dolog volt megölni a tanárt.

"Minden hajó levelet hozott tőle: ugyanúgy írt, amint adott, s amint szeretett: tele kézzel, egész szívvel. Írt, mert szeretett írni: nem hallgatott el semmit, mert nem szeretett titkolózni. Leült, tollat, papírt fogott, mert szerette Lucyt, és sok mondanivalója volt számára; mert hűséges volt és figyelmes, gyengéd és igaz."

Hihetetlenül szemét dolog megszerettetni velem egy ronda, undok, idegbeteg, egomán, vaddisznószerű filoszt, aztán meg elsüllyeszteni a hajóját. (És mint a Hemingway's Chair végén, itt is alig kapcsoltam – már majdnem elhittem, hogy happy end, úgy éreztem, hogy rendben van a világ, amikor gyanús lett, hogy átugrottam pár lényeges, de nem éppen lényegre törő bekezdést.)

"De elég: hagyjuk abba nyomban. Elég szó hangzott el. Ne zavarjunk meg nyugodt, gyengéd szíveket. Hadd reménykedjék a derűs képzelet. Szülessen számukra új gyönyörűség a szörnyű rémületből, szabadulás a veszedelemből, menekvés a halálból: a megvalósult hazatérés. Képzeljék el a viszontlátást és a rákövetkező boldog életet."

Hülye Brontë.