A föld felé énekelünk, nehogy túl előre dőljünk

Ivás, írás, sírás a koncerten. Percről percre rovatunkat olvashatják, élő közvetítéssel a Hunnia Art Bisztróból.

(Tudom, mondtam már, de akkor is: kicsit ijesztő és rosszul érzem magam amiatt, hogy mostantól mindenki azért szív, mert egyszer (sokszor) én rosszkor vagy rosszul vagy nem mondtam ki valamit – nekem viszont még mindig jobb így, mint ha én érezném magam úgy újra avagy még mindig.
[Nem mondom meg, ha bejössz nekem. Sajnálom. Még mindig jobb, mint amikor úgy mondtam, hogy közben „kapcsolatban” voltam. Nem mondom meg, hogy szeretlek. Sajnálom, még mindig jobb, mint amikor a négyéves kapcsolat második évében megmondtam, majd elviccelték. Nem kereslek? Sajnálom. Még mindig jobb, mint ha az orrom előtt jönnél össze valaki mással, miközben én azt hiszem, hogy tartunk valamerre.]
Mindenki, mindenki szív ezzel, én is.)

Amikor már azt hiszem, hogy túl vagyok mindenen (és zavar, hogy el is hiszik nekem), simán jöhet a háttérdünnyögésnél épp csak egy picit hangosabb vodkus csehtamás (vagy egyéb muzsika, tulajdonképpen, milyen borzasztó ez, hogy minden hallgatott zene annyira hozzákapcsolódik az épp aktuálishoz, hát nem is lehet másképp hallgatni SEMMIT, mint izgatottan, zaklatottan vagy fásultan – mert ami nem ilyen, azt az ember nem is hallgatja, nyilván, nincs miért), és megint fáj az élet, sebaj, már szedem a gyógyszert, két-három hónap, és vége. Kár lesz érte, mondjuk. Lehettem volna a Cicciolina.

Szóval suhannak, visszaszállnak, furcsa módon legelőször is a ciszterci kollégium a POSzT-on. Ördökatlan. A gyík. Tamás. (János és Tamás.) Csak a másodikon látni lámpát. Korábban hazamenni megölelni valakit.

Most már minden egymásra rakódik, mint a kőzetek. Az alsókat távolivá és koncentrálttá nyomja a többi, a felsőket meg lepusztítja a szél, nincs ezzel mit kezdeni.

Hány könnycseppel lehet meggyászolni valamit? Mennyi kell ahhoz, hogy ne fájjon? Ha pótlék nélkül akarom, márpedig. Talán azt a legnehezebb meggyászolni, ami egyáltalán nem is volt.

Megfelelő állapotba kerülve (értsd: amikor nem tudom lefoglalni magam mással) úgy siklanak ezek a sorsfordító mondatok, kulcshelyzetek, amikor lehetett volna, de nem tettem semmit („Megbántottalak valamivel?”) a homlokom belső felére vetítve, mint egy automatára állított ppt.

Ki kell izzadnom magamból, ha másképp nem megy. Ujjbegyszúrással nem lehet vérátömlesztést csinálni.

Ha meg élvezni is sikerülne végre, milyen jó lenne azt is úgy, hogy nem gondolok közben senkire. Magamra se.

Gyakran gondolom, mennyire nyersek, kegyetlenek a kamaszok, senkinek az első szerelmi, szexuális élményeit nem lenne szabad egy kamaszra bízni, aztán belegondolok, én vajon mennyivel jártam jobban, hát ugyan már, van, aki érzelmileg sosem nő fel, aztán ugyanott tartunk. Az első csókról meg beszélni is kár. (Vagy bármelyikről, tulajdonképpen.)

„Azt, hogy két álomból egy legyen, játszom egy néma reggelen.” Ez minden kézzelfogható törekvésem, ha racionálisan visszatekintek.

A bölcsek köve, tudjuk, Krisztánál van (mondjuk nem erről volt szó, de akkor is):
„ahogy egy angliai nagyon okos pszichológusos szereljük-meg-a-gyereket-műsorban tanultam, tudod, ahol a pszichológus beköltözik:
IGNORE HIM! IGNORE HIM! DON’T SAY ANYTHING!
YOU ARE DOING SO WELL, IGNORE HIM!”

(Aztán hogy ez tényleg egészséges megoldás-e, igazából attól függ, hogy ki a gőzgép a történetben, ezt fogalmaztam meg, csak hogy mentegessem magam [a gőzgépet].)

Aztán ha nem könnyként csapódik ki, akkor máshogy, de hány megíratlan vagy megírott blogbejegyzés ér fel egy könnycseppel?

Pedig mintha bőgni járnék koncertekre. Tavaly például háromból két Bikinit végigbőgtem (sose vette észre, akivel voltam, mondjuk).
(Ha hamarosan nem tanulok meg rendesen sírni, vagy rákos leszek, vagy alkoholista.)

És a forró város miatti fájdalom is ráépül, köztes rétegként (az legalább kölcsönös volt, ritkaság).
(„Ha már kérded, érzelmileg az velem a helyzet, hogy egy férfival titkos viszonyom van” – mindegy, csak „lábjegyzet lesz […] jövőbeli történelemkönyvben”.)
„S most itt vagyunk egy újabbfajta nagy pocsékolásban.” (Mondhatnék pazarlást is, igen. Ha már a spórolást említettem. („Én sarkon fordulok nagy jelek közepette.”)

Mintha azon múlna bármi.

„Ez úgy komplikált, hogy a lelkemen át jutva csinálj csodát.” De így nem lehet, hogy arcom eltakarva alszom, hiába van fejem az öledben. Így az ember nem bújhat az ágyába. És „Isten megmentsen attól, hogy tudjam, mire gondolsz te”.

Ó, hogy a MOST sosem akkor van, pedig mennyire alkalmas lenne az életre.
Úgy, ahogy a legfontosabbat nem tudjuk kimondani, naná, de az úgyis kimondhatatlan, persze. Mindamellett nagyon fontos tudni, hogy ha hiányérzetünk van, akkor ott bizony hiány van. Szótlanul vagy szavakkal, de. („És ezzel még nem mondtam semmit.”)

„Túllépek szavakon, túllépek magamon.”

A Presszónál például sikerül. Ott a koncertélmények felülírják az egyebeket. Akkor is, ha a konyhában valaminek a helye príma hely.

Azt hiszem, nagyon fontos pontokon mindig túlzásokba esem. Mintha markolóval próbálnék kigyomlálni egy tarackot. Ami így persze hogy sikerül, csak hát akkora a földlabda, hogy a tarack tulajdonképpen kiválóan éldegél tovább ugyanúgy, ahogy addig, én meg azt hiszem, hogy lett valamim. Igen, túl nagy és látványos vagyok néha.

Meg szélsőséges.

Lehet, hogy a direkt közlés kiábrándító, de lássuk be, az esetek többségében az embernek pontosan erre van szüksége. Hogy kiábránduljon.

Mert még ez is jobb, mint ha nem ugyanabban a jelrendszerben kommunikálunk.
Hogy ne akkor gondoljam (gondolhassam), hogy baj van, ha sms jön, hanem ha nem. (És igen, ilyenekbe is bele lehet halni. Kicsi, de mély halálok.)
Akkor is, ha a másik nem ígért semmit. (Akkor tízes skálán mennyire jó ötlet ugyanezt csinálni? Mi ebből a kiút?)

„S féltem magam, mi lesz, ha majd túlontúl előre dőlök” – hát megmondom, az lesz, hogy a föld felé énekelek, nehogy túl előre dőljek. Csinálom már egy ideje. Vagy az éterbe, egyre megy. Tűrüpp-türűrüpp-türűrüpp.

Mennyire meg kell dolgozni (nekem is!) azért, hogy a végén ekkora együtténeklés bírjon lenni. Miért nem lehet kihagyni az elejét, hogy rögtön a jó vége legyen.

Olyan vége, amiből hiányzik az eleje, teljesen, mintha sosem lett volna. Mert még mindig képes vagyok a Gatyadalra ropni hazafelé. Elképesztő.