Akárki van nyomában, a róka nem miatta fut

Van az a húsz körüli srác a négyeshatoson BETEG FIÚ VAGYOK, MŰTÉTRE GYŰJTÖK táblával, mindig egykedvű fejjel mászkál, de fizikailag látszólag nincs baja. Hogy valami pszichikai problémája lehet, abban az erősített meg, hogy egyszer csak megszólított és sajátos stílusban bár, de bókolni kezdett. Ami miatt érdekes ez az egész a szokásos nagyonszépvagy-nagyonkedvesenmosolyogsz-nagyonszépszemedvan sorozaton túl, az a következőképp hangzott:

ENGEM IS BOLDOGGÁ TUDNA EGY ILYEN SZÉP CSAJ TENNI.

Tegnapig azt gondoltam, hogy hát-hát, kis barátom, te bizony csúnyán mellélőttél.
És fejben fogalmaztam egy hosszú blogbejegyzést arról, hogy mi hiányzik nekem ahhoz, hogy boldoggá tudjak tenni valakit, miért nem sikerült még soha, és vajon van-e rá esélyem, hogy valaha megtegyem.
Meg arról, hogy milyen értelmetlen az egész élet, ha a végén nem tudjuk elmondani, hogy boldoggá tettem egy embert.
Tényleg.
Irtózattal döbbentem rá, hány ilyet ismerek, és milyen közeliket, és milyen óriási valószínűséggel válok ugyanolyanná, mint ők, mert egyre mélyül a nyomvonal, ahogy megyek az általuk kitaposott úton, és mire kikapaszkodnék a szélére, az már túl magasan lesz.

De ma nem érdekel, hogy miért nem megy, és hogy lehetne.

Ma TUDOM, hogy képes vagyok rá.

Talán az a titka, hogy nem a másikért kell tenni és teperni, nem a másiknak kell lenni, hanem bele a világba.
Régóta nyugtalanít ez a dal, mostanában főként az a része (tudom, ez egy másik dal része), hogy előbb jön emberre az érzés rája, s csak aztán bukkan fel az érzés tárgya – ha nem is minden, de lehet, hogy nekem mindenem kivetítés?

Most megnyugodtam bele.
Inakban ezer év.
Jól van ez így.