Álmomban zöld falak közt jártam

Köszönöm, Agy, hogy sikerült röhögve ébrednem. (Bár azzal a jellegzetes ízérzéssel, amiből sajnos borítékolhatóan egy kellemetlen és nyomasztó fejfájás fogja kinőni magát délutánra.)

Mióta sikeresen letudtam a megnyílni a külvilág felé problémakört egy évekig, mármint gyerekkorom óta körülbelül tavalyig-tavalyelőttig tartó nyilvános, majd egyre nyilvánosabb és durvább helyeken vécét használni próbáló visszatérő álomsorozattal, új sorozat nőtte ki magát, melynek tárgya merjük felvállalni a hiányosságainkat, kulcsszereplői pedig az osztályfőnököm, a már érettségizett, de valamilyen okból ismét középiskolába járni kötelezett volt osztályom, néhány matematikapélda és én.

Nem, ezek már nem nyomasztó és zavarba ejtő álmok egyáltalán. Megkönnyebbülős, energiát adó, magabiztosságot duzzasztó csatakiáltós álmok, legalábbis mostanában, persze ezek is úgy indultak, hogy jaj, nincs kész a leckém, jaj, nem tanultam előző nap, jaj, nem értek semmit a példából. (Ilyen a valóságban körülbelül sosem volt. Mindig gondoskodtam arról, hogy ne kerülhessek kudarcos helyzetbe és ne adjak lehetőséget arra, hogy megszidjanak. Meg is lett a böjtje. Pedig milyen jó kis tanulópálya lehetett volna.) És nagyon sok dac és hányavetiség és megsértett egó volt mindig abban a visszavágásban, ahogy megmondtam a tanárnőnek, hogy NEM KÉSZÜLTEM, hogy NEM ÉRTEM, és hogy fogalmam sincs, miért kellene értenem, hiszen ezt az anyagot még nem vettük, vagy nem magyarázta el rendesen, egyébként meg nincs rendes órarend, senki sem tudja, hogy mikor mire kell készülni, és különben is hagyjon már békén, felnőtt emberek vagyunk, milyen alapon tartanak nekünk továbbképzést. Illetve nem mindig mondtam meg, volt, hogy már elég volt pusztán az a gondtalan érzés, az a végtelen (bár kissé diadalmas) nyugalom, amivel regisztráltam, hogy SZABAD nekem nem készülnöm, szabad butának lennem, szabad tévednem, szabad rosszul csinálnom, és szabad, sőt KELL ebbe nem belehalnom, szabad felemelni a hangomat, ha nem értek egyet, mi több, akkor is, ha pontosan tudom, hogy én hibáztam, akkor is szabad, jogomban áll hülyén viselkedni és nekem állni feljebb, nem az az egyetlen út, hogy hamut szórok a fejemre és könyörgök, hogy tapossanak rám.

Fantasztikus.

Úgy tűnik, már túl jól ment, ma reggel csavartunk egyet a szituáción,

(nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ez mennyire fantasztikus, az agyam PSZICHODRÁMÁT TEREMT nekem, és sokkal profibb, mint bármelyik vezetőm, mert nem hagyja, hogy játszmázzak vele, nincsenek gyengeségei, és, ó, érzelemmentesen könyörtelen)

és beépítettük a tegnap megint a tisztánlátásom elé dülleszkedő mi-lenne-hogyha-rátok-gyújtanám féltékenységet (mert például a lányról, akivel váltásban dolgozunk, kiderült, hogy az életben máshol is váltjuk egymást, illetve mindig mindenhol ott volt, ahol nekem is ott kellett volna lennem, csak elbasztam, plusz még a szokásos önmarcangolás, ja, és ki ne hagyjam a generációs baby boomot, ami elég direkt, mégis ambivalens, zavarba ejtő módon szembesít a kudarcaimmal) az eddigiekbe (ami mind iskola) (if there’s a slower death than living here and now, they haven’t found it yet), mégpedig úgy, hogy

új kistestvéreim születtek, több baba, és hogy ne legyek annyira féltékeny és ne érezzem magam rémesen mellőzöttnek, anyám kitalálta, hogy legyek én a teteje egy emberpiramisnak (ez egy álom, oké?), nagyon bölcsen felismervén, hogy nekem milyen fontos a sebgyógyító dicséret és TUTIRA IGAZA volt, ez abból is látszott, hogy rögtön utána jött a matekóra, nem volt meg a házim, a tanárnő körbejárt és végignézte, én pedig mindössze megállapítottam, hogy ez bizony most kimaradt, NEM KÉRTEM ELNÉZÉST és nem éreztem késztetést semmi hasonlóra, meg még a füzetem is betelt ki tudja mikor, hát, tanárnő, ez van, önmarcangolással nem tudjuk megoldani.

Plusz. Az osztálytársakon kívül volt ott még tíz-tizenöt folyton közbekiabáló kisiskolás. Rendetlenek voltak és őszinték, gyakorlatilag kihangosították, amit akkor ott épp gondolnom kellett, és igen, tök igazam van álmomban, valahol egy szemtelen, nagyszájú gyerekből kell megoldani ezt az egészet, sok van a drága töritanárunk, Zsuzsó rovásán (többek között az, hogy például nekem nem tanított meg semmit néhány – tényleg csak néhány – haszontalan évszámon kívül), de két dologban azért igaza volt (ezekre miért tizenegy év után kell rájönnöm…), az egyik a mini, a másik meg, amit apámnak mondott az első fogadóórák egyikén, hogy okos vagyok, értelmes, de túl csöndes, márpedig egy nőnek legyen nagy pofája).

Szóval kombinálódnak, kristályosodnak, bizonyosodnak dolgok, kifejezetten szórakoztató módon.
Így élünk mi ketten, én és az Agy.