Az élet egyre könnyedebb

Azt gondoltam, a privát blogban majd úgy tényleg le lehet írni mindent, ami fontos, nem csak mellébeszélni, ne kelljen már explain xkcd, de az az igazság, hogy bizonyos dolgokat szavakra lefordítani annyira méltatlan, akár négyszemközti beszélgetésben is, hogy inkább végül mindig üresen hagyom a bejegyzést. Zenék, az igen. Zenék pörögnek végtelenítve. Belinkelni, azt már nem.

És közben tökéletesen érzem, hogy nem vagyok gáz. Tudom, hogy én pörgetem bele magam ezekbe a napokba, órákba, amikor csak ülök és próbálok nem üvölteni, pontosabban próbálok üvölteni végre, csak kevés vagyok, nemrég, eggyel korábban még nem így volt, akkor mindig ez volt, közben is, most meg néha van egy-egy olyan beszélgetés, amikor eszembe sem jut. Tegnap egy egész napon át azt hittem, hogy lehetek normális, és csak alig, nagyon alig, egy ilyen halvány koszfoltnyit voltam szomorú emiatt. Reggelre megint átadtam magam a rögeszmének, volt már, hogy el akartam engedni, volt már, hogy elengedtem és magától visszajött, most meg egyszerűen csak bele akarok fulladni, mert még nem fáj eléggé, még nem jött ki eléggé, muszáj magamra tetoválnom, fájdalmasan, a homlokomra, a melleimre, a tenyeremre, amivel majdnem megsimogattam egy halántékot tegnapelőtt, de már vigyázok. Már tudom, hogy egy féreg vackolt belém, nem én eszem, hanem ő eszik, de megtanultam távol tartani mindentől, amihez nincs köze.

Csak amire éhes, azt nem tudom megtagadni tőle. És nem is akarom.

Ha meg hoppon marad, istenem, lesz helyette kárrier.