Az emlékeim ösvényein néha én a múltat kergetem

„Kedves folkus!

Hogy értékeltelek, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy azon törtük a fejünket, hogyan tudnánk >>átmenteni<< Téged a pénzügy csapatába. Nem sikerült.
Talán egy tanulság útravalóul:
Légy őszinte, mondd ki az igazat és harcolj érte, DE: csak ott, ahol értő fülekre talál. Ne szállj szembe a szélmalommal, mert amíg erős szél hajtja, nagyot tud ütni. Ilyen ifjonti hévvel és képességgel nehéz a hallgatás, de van ahol és amikor kell! Majd a kor meghozza ezt a tudást is. Sajnos! Tapasztalat.
Örülök, hogy megismertelek! Továbbra is légy önmagad! Sok sikert és boldogságot!
Szeretettel:
[gazdasági igazgató]”

A két évvel ezelőtt munkahelyi búcsúfüzetemet visszaolvasva úgy érzem magam, mint egy rokkantnyugdíjas forradalmár. Lehet, hogy mégis a közszféra volt a nekem való miliő, belülről bomlasztani egy rothadt rendszert, ez vagyok én. Annál is inkább, mivel ugye, mint azt már nemegyszer idéztem drága történelem tanárnőnktől, egy nőnek legyen nagy pofája. (Lehet, hogy eddig nem említettem: ezt nem csak úgy bele a világba mondta, hanem az apámnak egy fogadóórán, rólam.)

Egyelőre nincs tanulság, csak gondolkodom.

Meg erőt gyűjtök abból a (talán hamis) nosztalgiából, hogy két éve még nem voltam ekkora szargombóc egy sehová nem vezető… fogalmam sincs, miben, talán van visszaút fölfelé.

Elvégre akit át akarnak menteni a pénzügyhöz…!

(Ha ezt megemlítem Balinak a ma esti Gazdálkodj okosan alatt, nem egyszer és nem kétszer röhögött volna körbe. Oké, ha iszom, nem vagyok annyira jó pénztáros. De ezt ne mondjátok el a második, a negyedik és az ötödik munkahelyemen.)