Aztán megnyílik egy barlang, ahol napfény sosem jár

(mint egy spirálforma pályán)

„Mondanom se kell, hogy a szívem szakad meg tőle, minden nap minden percében több darabra szakad, mint amennyiből összeállt, sose tartottam magamat szófukarnak, még kevésbé hallgatagnak, sosem gondolkodtam a dolgokról, minden megváltozott, a távolság, amely beékelte magát közém és a boldogságom közé, nem a világ, nem is a bombák és az égő épületek, hanem én, a gondolkodásom, a soha nem ereszt rákfenéje, mire mentem valaha is a gondolkodással, boldog-e, aki együgyű, nem is tudom, de a gondolkodás annyira fáj, meg különben is, mire mentem valaha is a gondolkodással, melyik az a nagyszerű hely, ahová általa eljutottam? Gondolkodom, gondolkodom, gondolkodom, már egymilliomodszor gondolom ki magamat a boldogságból, de belegondolnom még egyszer sem sikerült.” (Rém hangosan és irtó közel)

„Született cseléd, egy kurválkodó nőszemély, aki nem tudja kezébe venni a saját sorsát, hanem másoknak bérbe adta.” (Párhuzamos történetek)

„- Ha nem vagyunk őszinték egymáshoz, akkor jobb, ha befejezzük.
– Én el se kezdtem.”
(Egy ágyban az ellenséggel)

„Óóhh, emlékezetkiesés! Ez a szokásos ajándék minden vodkásüveg alján.” (BBT)

„Az ötlött eszébe, hogy ha ennek a nyugodt, baráti modornak aláveti magát, megint úgy megy el, hogy nem dőlt el semmi, s eltökélte, hogy föllázad.” (Anna Karenina)

„Ha csak egy cseppet gyanakodol, ha egyetlenegyszer eszedbe jut, hogy jobban rám figyelj, nagyon figyelj, úgy, ahogy a testemre szoktál, amelyet jobban ismertél már nálam, talán észreveszed, mennyi szenvedést okozol nekem, anélkül, hogy akarnád, és észreveszed, hogy kapálódzom és hadonászom valami híg, átlábolhatatlan gyötrelemben, amelyet te idézel a fejemre emlékekkel és emlékeztetésekkel, idegen ételek nevével és házakkal, amelyek emeletét megmutattad, hogy ott is jártál fiatal házas korodban, és rettegve és tisztelettudóan nézted a barátodat, aki már két éve megnősült, s olyan idősnek és tempósnak tűnt előtted, mint Matuzsálem. Ilyenkor felugráltam a fagallyakig, levelet téptem, bohóckodtam, biztattalak, hogy mesélj, mondj el mindent, aztán soha többet nem mentem végig azon az utcán, amelyet mutattál, és Pipit gyilkoltam a kitöréseimmel, szalagot kötöttem a hajába, ringattam, mint egy beteg gyermeket, Karilért rohantam neki, ha a feje fájt, és órákig sétáltam vele összefonódva a Belvárosban, mert azt reméltem, este, szeminárium után, ha kijössz az Egyetemről, összetalálkozol velünk véletlenül, és meglátod, hogy itt csámborgunk, nem bírunk elválni egymástól. Közben Pipi sírt és könyörgött és átkozódott, hogy hagyjam már békén, engedjem hazamenni, fázik, holnapra nem lesz semmi hangja, mi az istennyilának kell itt fel s alá mászkálni, mint a raboknak. Szerettelek. Jobban, mint anyát. Jobban szerettelek apámnál is.

Én nem akartalak látni soha többé, és nem akartam beszélni veled, de a szobában, amerre léptem, ott volt a kezed nyoma: a könyv, amelyet küldtél, a babalábas, amibe málnát vettél a nyáron, mikor a tónál nyaraltunk, és a polcon, az ágyam felett, a tarka kutya, amelyet azért kellett megvenned, hogy ne szomorkodjék a boltban azon, hogy olyan rút, és persze hogy azért ne legyek egyedül a lakásomban. Csak álltam, néztem a tarka kutyát, a kabátra gondoltam a ló farán, a scherzóra, terád; nem dobtam ki, és nem ajándékoztam el semmit. Gyűlöltelek, mint egy csalót, de tudtam, hogy nem tudlak már elfeledni.”
(Az őz)

‎”Amikor felismerem a sebzettségemet a saját elfogadhatatlan magatartásomban, akkor rákérdezhetek, hogy vajon milyen hosszú utat kellett egy mély vágynak bejárnia ahhoz, hogy mire fölszínre jutott, ilyen torzzá és rombolóvá lett? Minél nevetségesebb, gusztustalanabb, szörnyűbb, lehetetlenebb, erkölcstelenebb valami bennünk, annál inkább gyaníthatjuk, hogy igen hosszú utat járt be a személyiségünk mélyéről, ha még magunk számára sem kívánatos formában került elő. Mert azt tudhatom, hogy eredetileg valami igaz és mély vágyból indult. Minél rondább, annál inkább ordít róla, hogy valami szép dolog került a mélyre, és nem tud megnyilatkozni. Ezért van szükség moralizálás nélküli erkölcsre. A moralizálás ugyanis mindenre jó, csak arra nem, hogy valakit oda segítsünk, ahol éltető forrás található benne.” (A szorongástól az önbecsülésig)