web analytics
Legutóbbi hozzászólások
Archívum
Kategóriák

Boys, boys, boys, illetve hogy szíttad föl a téjtót

Kellemetes társasági eseményről érkeztem haza: spontán felindulásból elkövetett commedia dell’artés találkozó követte a Föld Színház Taliga király előadását (nem derült ki egyébként, hogy miért taliga, sőt, bennem egyéb kérdések is megfogalmazódtak, például hogy miért vette be magát egy Táltoskirály a Taliga király elfelejtett várába [netán elfelejtette, hogy a Táltoskirály elnyerte tőle kártyán? ez mondjuk adna némi pszichológiai magyarázatot zsigeri idegenkedésére a bal oldaltól, és itt nem a ronggyá olvasott Magyar Nemzetre gondolok], miért van akkora para a félemberrel [aki szerintem nagyon viccesen fél, de a közönségnek egyszerűen nem volt kedve visítva végigröhögni az előadást, pedig lehetett volna], ha aztán a királylány seccperc alatt tejbe fojtja, vagy mi, mondjuk ezt sem igazán értettem, meg a táskás huszonnégy fejűt sem [az este folyamán a szeme alatt is megjelentek, hát ilyen hatással van Thália a színészekre], meg a homokozó szimbolikáját is kissé kidolgozatlannak éreztem, a későn jövő néző poénjának meg nem nagyon volt helye, már ha az egész darabot tekintjük – azért pofázok egyébként ennyit, mert a Metro lelkemre kötötte), és majdnem mindenki ott volt, kivéve a Svédlányt meg a Feltűnő Eltűnőt (úgy volt egy ideig, hogy a Mester is beugrik, de végül mégsem), és nagyon jó volt, született egy gyengécske ufóvárós jelenet is például, aztán meg kiderült, hogy előző életemben egy kő voltam – ez mondjuk nem tetszett annyira. Például a Csokoládé egy tábla volt, a Tanú meg egy postaláda, szóval ez valahol nem igazságos, egy buta, kemény és hideg kőnek lenni (a Gyaur mondta is, hogy télleg hideg, mert nem jött rá, hogy éppen ellenkezőleg).

De azt hiszem, többet kell írnom az előadásról, mert mindhárom komédiás csibém olyan kedves volt velem este, egészen meghatódtam. (Dzsigolóról, Metróról és Gyaurról beszélek, ők voltak az aktív szakasz. A Tanú, a Csokoládé, Rendezőkispajtás és jómagam passzívan ültünk a nézők között.) És az a jó, hogy lehet őszintén, mert mindhárom komédiás csibém… stb, stb. Vagy mondjuk pont ezért illene visszafogni magam, de hát abból ki tanul. (Mellesleg azért találtam furcsának "lajos" kommentjét az Erzsébethez, mert tökre nézői szemszögből írtam az előadásról – máshoz nem is értek -, és mi más lenne az ő céljuk, mint eljutni a nézőkhöz? Ha így van, ahogy gondolom, örülni kellene minden visszajelzésnek, főleg, ha az olyan pozitív, mint az enyém. Legalábbis én úgy éreztem, dicsérek.) Szóval kurvára vontatott volt, de több ponton mégis magával ragadott. Például volt egy kép, ami erősen emlékeztetett erre a széklábtáncoltatósra (hogy úrinő maradjak). Meg amikor a Ló kijött a homokból, és azt hittem, történni fog valami jó (aztán persze csak az történt, amit az előítéletem súgott). A homokozó-körözős-táltosos-hipnózis marha jó ötlet, a bicikli nagyon-nagyon ott van, a verekedés meg a kártyázás is, és a szülők-lány elszakadás meg a fiú hazatérése súlyos, és amellett, hogy vicces, nagyon tragikus. (De lehet, hogy ez csak ilyen pszichodrámás mellékhatás.) Ez ellensúlyozza az elejét, ami vontatott, súlytalan, és színészileg pocsék. Voltak hangi műrezegtetések, szemöldökráncolások, egymásbabeszélések, jelenléttelenségek és sok-sok fölösleges csönd. A főszereplő ügyes volt, a rendező meg nézze még meg többször egészben, mondjuk a második sor széléről. A darab felfogása nagyon tetszett, a jelenetek tartalma és mondanivalója is (bár a Huszonnégy fejű táskáját tényleg nem értettem, és ha az a bürokrácia akart lenni, hát nagy mellélövés). A tér sem rossz, csak tanuljanak meg benne a közönség felé fordulni.

Kértem autogramot a Metrótól, Mucsina Gyuláné részére (mondjuk mást írt rá, de oda se neki), utána álltunk még egy kicsit a hidegben, én zaklottam, végül elindultunk. A Queenben kötöttünk ki, és vetésforgóban beszélgettünk. Nagyon szeretem ezeket az embereket, és tényleg nagyon megérintett Metro hozzáállása a köztünk kialakult kapcsolatrendszerhez (persze lehet, hogy csak be akar nyalni, mert még lóg a táborpénzzel), most már tényleg újraolvasom az Egri csillagokat, megígérem. Nagyon felpörgetett volna egy kis bélés a grépfrútlevembe, még szerencse, hogy nem volt annyi pénzem (ez a körülmény egyébként kisugárzott csoportra is), ki tudja, mit tettem volna ennyi gyengédséggel piciny lelkemben (hát nem is véletlen e bejegyzés címe, ahogy egyébként semmi sem véletlen)… mais vous pleurez, milord, ca, j’l’aurais jamais cru… Még hogy nem nyilvánítom szét a magánéletemet, haha.

Ideje lefeküdnöm, talán már ők is szétoszlottak. Amikor otthagytam őket, egy záróraközeli fapados kocsmában hallgattak népdalokat, négy nagydarab törzsvendég társaságában, akik közül az egyik feneke nekiment Rendezőkispajtás hüvelykujjának (engem is megviselt volna).

Ja, és azt hittem, előttük már nem nagyon jöhetek zavarba, hiszen például különösebb gátlások nélkül énekeltem vagy epiláltam előttük Terényben, de hát ölég furcsának és indokolatlannak éreztem, amikor Dzsigoló és Metro közére fogva vonultam a Király utcán. Mindazonáltal nagyon jó, hogy vannak olyan kispajtásaim, akiktől lehet simivel búcsúzni. 🙂