Sokat keresgéltem, csak rossz helyen, pl. pont itt a blogban is megvolt egy régi bejegyzés vázlatában, amire most véletlenül rákattintottam, az a párbeszéd, amire hivatkoztam:

2010.05.10.
T.: rájöttem, hogy érzelmes kérdésekben csak érintéses testbeszéddel kell komunikáljunk
folkus: na, az megy
legalábbis azt hiszem
de ezen én is elgondolkoztam
mégsem vagyok a szavak mestere 🙁
T.: igen, örülök, hogy ezt te mondtad ki

Nem nyitottam volna új bejegyzést ennek, ha nem kellene valahol kipuffognom magamból amúgy, hogy a dolgok MENNYIRE BOSSZANTÓAK mostanában. Mondjuk tegnap óta. Vagy mindig is. Nem tudom.
Jó, ha az ember egyszerre hozza be kétheti hírolvasós lemaradását, és nyolc nyestponthus cikket olvas el egymás után, amiből legalább öt Fejes László, aki egy seggarc, és a másik háromba is ő kommentel, akkor az már úgy megalapozza a napot. Meg Gobbit olvasni, mintha nem lenne elég a jelen. De még bőven azelőtt volt, hogy felhordtunk volna a negyedikre negyven széket a színházteremből meg harmincat a TÁP teremből, hogy IGEN, BASZDMEG? ÉS AZTÁN MI LESZ? felkiáltásokkal kurvaanyáztam a benyomott Szécsi Pál playlistet. Csak úgy.

Asszem, el kellene mennem vért adni. Vagy csak szerezni néhány piócát az agyamra.

Meneküljön, ki merre nem lát.

Nehezen írok.

És sosem gondoltam, hogy ez probléma lehet, pontosabban sosem gondoltam bele, hogy mi az, hogy írás, attól eltekintve, hogy vágytam arra az életformára, ami ezt teljes időben lehetővé teszi. A nappal kelni, mire a család ébred, már megírni fél fejezetet, reggelizni, írni, ebédelni, csinálni valami egészen mást, és írni, ha már mindenki lefeküdt.

Abban a három hónapban, amíg nem volt állásom, kiderült, hogy ha nem kell semmit csinálnom, akkor nem is csinálok semmit, ez az első pont, ahol bukik a jövőképem.

Aztán: az utóbbi időben sokszor előfordul, pedig nem is haladok a fordításommal, hogy megírok egy fél akármit még napfelkelte előtt, és írok akkor is, ha már mindenki lefeküdt, de ez határozottan nem olyan jó érzés, mint ahogy én azt annak idején elképzeltem. (Valószínűleg ez az egyik fontos oka, hogy az egész életemre már nagyon sok éve, de ha visszagondolok, tulajdonképpen mindig is átmeneti állapotként tekintettem. Ami most van, az rossz, tehát ez még nem az igazi. Na de majd…!) Igaz, közte dolgozom még tizenpár órát. De ez mindegy is. Ha éppen valami blogbejegyzés ömlik kifelé, teljesen mindegy, hány óra van és hány óra mi után. Az a baj, hogy ez nem munka.

Valószínűleg a hozzáállásommal van baj. Még a magyar szakon sem volt ezzel különösebb problémám (ha az emlékeim nem csalnak): ahogy írtam, úgy jöttek a konklúziók sorra, mostanában viszont előre dolgozom, az anyaggyűjtés után vázlatolok, de egyszerűen képtelen vagyok mondatokba bővíteni a vázlatot (tömöríteni mindig tudtam, bővíteni rettenetesen nem, hiszen a tömörítésemben minden lényeges benne van, csak nem mondhatom el még egyszer ugyanazt!), amikor meg elkezdem, akkor másfelé megy az egész gondolatmenet, nagyon gyakran még a végkövetkeztetés is!

Egyszerűen spontán írok jól, és megpróbálom ezt megváltoztatni, hogy egy magasabb szintre emeljem.
Csak így lentebbről indulok.

Kérdés, hogy ez jó lesz-e.

Írva gondolkodom! És amikor fejben megírok valamit (mindig, nagyon gyakran), akkor leülve már nem írhatom meg ugyanazt még egyszer, de ha nem ugyanazt írom, nem ugyanazzá állnak össze a dolgok.

Nagyon jó ez a tulajdonság valamire, csak még nem látom, hogy hogyan tudnám kihasználni.

Nem írhatok folyton gondolkodás helyett!
Pont amikor kezdeném kidolgozni a pillanatban levés projektemet. Hogy mindig csak azt csinálni, abban lenni, arra gondolni, ami van. (Persze lehet ezt úgy is, hogy amikor írás van, csak az írásra koncentrálni. Ami nevetséges, mert az írás a papíron gondolkodás.)

Ez megint furcsa, vagy csak rossz megfogalmazás, mert amikor spontán írok, egyáltalán nem gondolkodom. Hanem jön. A gondolás meg a gondolkodás fogalmát lehet, hogy jobban meg kellene különböztetni. Tehát gondolva írok (vagy írva gondolok, inkább), nem pedig gondolkodva, így fordulhat elő, már ha hiszünk Vadmalacnak, hogy írásban mindig flörtölök*.

És tulajdonképpen élőben is, ha nem figyelek.
(Sajnos ha igen, akkor mindig kiderül, hogy nem akkor kellett volna. Vagy nem arra.)

A pillanatban levés az én írásomnak egyáltalán nem tesz jót. Igazából ez a bejegyzés egy ilyen pillanatról akart szólni, de nem tudtam hozzáfogni. Nem egy olyan pillanatról, amibe bármikor újra bele tudom élni magam, ha elképzelem, mi vezetett oda, vagy milyen mondatokat mondtunk közben. Ezek amolyan kétértelmű pillanatok valószínűleg, ha fel tudom őket idézni. Tudom, hogy mit gondoltam, és ehhez képest mi volt, ami történt. Így kettő. Vagy kétsíkú. Plusz még a többi szereplő síkjai.

Ebben a mostani pillanatban nem gondoltam semmit. (Jó rövid pillanat volt mondjuk.) Előtte meg utána igen, és fogalmaztam is mondatokat, és zene is ment a fejemben, de nagyon tudatosan végül sikerült elérni, hogy egy pillanatra ne legyen semmi. Pontosabban hogy minden egyértelmű legyen.

Nem terveztem az elindulást, csak követtem egy sünt, és ha már ott voltam a kapunál, gondoltam, kinézek, mégsem lehet, hogy olyan messziről jön ez a zene. Elmentem a sarokig, messzebb nem, mert nyitva hagytam a kaput. Aztán visszafutottam.

Aztán már csak a kulcsért nyúltam be, kívülről zártam és elindultam. Futottam. Éjszaka volt, én hosszú pizsamanadrágban, átlátszó fehér felsőben és bugyi nélkül. Összevissza kötött hajjal. Futottam, kifulladtam, sétáltam, újabb utcákba pillantottam be, hátha tényleg csak egy magánházból jön a zene, az nem lehet, hogy olyan messziről idáig hallatszik, és mindig máshonnan visszhangzik.

Nem tudok addig futni sajnos, hogy leálljon a gondolkodás, mindig csak addig, hogy majdnem, de akkor leáll a tüdőm is, és meg kell állnom. Az egyik ilyen leállás egy útkereszteződésben volt, körbefordultam, és teljesen egyforma utcák szűkültek mind a négy irányba. Csönd volt, levegő, hűvös, ziháltam, és minden egyértelmű lett.

Utána persze éreztem, hogy ez valami volt, és elkezdtem fejben blogbejegyzést írni róla. Aztán mentem-futottam tovább, de akkor már célja volt, úgy döntöttem, ha megtehetem, elmegyek a színpadig, legalább látótávolságra, érdekelt, hogy ez a nyávogás tényleg karaoke, vagy valaki ezt így gondolja műsornak. (Az utóbbi.) Futottam úton, járdán, végül odaértem, jó messze megálltam, felnőttek táncoltak, kamaszok a sötét játszótéren bandáztak, a zenekar örökzöld slágerek kétperces rövidítéseiből mixelt össze egy több órás műsort (apám hajnali kettőkor még mindig nem aludt, nem mondom, hogy a város másik vége, de elég messze. Abban a megnyugtató nagy csöndben messzire terjed a hang), a dobos kinézett rám, ott álltam átlátszó pizsamában. Ma már nem mennék ilyen helyekre, de gyerek- és kamaszkorom létélményét újra átéltem. Nem tudtam, hogy volt ilyen létélményem, de azt igen, hogy van ilyenem, hogy előre nosztalgiázás. Hogy van valami zenés dzsembori, én meg mellette vagy benne vagyok és csak figyelek, hogy majd hú, egyszer milyen jól fogom magam érezni egy ilyenen. Hú, mennyire jó lesz, ha már elengednek egyedül, és így fogok bandázni a barátaimmal. (Sosem tettem, vagy ha igen, az egész más volt.) Hú, mennyire jó lesz, ha már nem leszek gátlásos táncolni, mert minden apró mozzanatot előre begyakoroltam. (Hah.)

Sosem lett volna olyan jó, mint elképzelni, ezt tudom. Másképp lehetett volna az.

De ahogy ott álltam, otthonérzésem lett. A helyemen éreztem magam. Kívülről voltam a pillanatban, vagy nem tudom, lehet, hogy csak mások pillanatát néztem kívülről, és az enyémben, a megfigyelő pillanatában pedig teljesen részt vettem. De nem gondolkodtam, sem benne, sem előre, sem hátra.

Hazafutottam. (Már amennyit bírtam. Fél kereszteződéseket.) Rájöttem, hogy én vagyok, és én vagyok a legtöbb, ami lesz, és erre kell koncentrálnom. Még nem fogalmaztam meg, már csak otthon, amikor csuromvizesen bedőltem az ágyba anyám mellé, és a zene hangosabban dübörgött, mint amikor ott álltam a színpad mellett, hogy jobban kell szeretnem magam annál, mint hogy beérjem azzal, ami. (Ezeket persze tudja az ember, de egész más, amikor érzi is, és érzi azt, hogy ez igenis lehetséges.) És ezt elmondtam még néhányszor, mert az igazán fontos felismeréseket mindig elfelejtem, ha nem figyelek (és ilyenkor nem figyelek, ezért juthatok felismerésekre). És a dalszöveget is elismételgettem, ami hazaúton kattant be, amikor próbáltam a futásra koncentrálni és a testemre, de az elég rossz volt, próbáltam arra koncentrálni, hogy kifussam magamból a mindent, akkor meg Foer jutott eszembe, hogy igazából még kigondolkodnom sem sikerült, bár volt néhány pont, amikor azt éreztem, hogy le tudnám hagyni a bennem futó démont. Ha kicsit jobban futnék. Persze akkor a démon is gyorsabban futna.

(Ezt találtam most az előbb linkelt bejegyzésben: „ÁTGONDOLNI nekem az esetek többségében azt jelentené, h _elképzelem_ a dolgokat??” És igen. Sokféleképpen. Nagyon ritkán van, hogy valami váratlanul ér, mint amikor pár hónapja egy állásinterjún öregnek neveztek, vagy amikor a majdnemvolt lakótársam elmagyarázta, hogy muslicákat tenyészt. Úgy képzelem, hogy a lehetséges forgatókönyvek egy középpontból kiindulva sugárirányban távolodnak, van egy kör, amin belül vannak a racionális történések, és ezek sokkal közelebb vannak egymáshoz, mint ha a körön kívülre csúszunk valamelyik vonalon, és azok egymástól. Tökéletes ellentétben álló forgatókönyveket mindig ugyanolyan valószínűnek látok, és végig is gondolom mindet, de az abszurdba már csak néhány szálat követek, nyilván a sajátjaimat, az abszud meg pont attól abszurd, hogy valaki más hülyesége, és soha az életben nem jutna eszembe.)

Szóval úgy döntöttem, arra koncentrálok, amit a fejemben hallok. Önkívületi állapotban futni még mindig jobb, mint bárhogy máshogy futni. A négy sor, ami bekattant még a színpadnál, valahonnan nagyon mélyről jött. Szoktam szomorkodni azon, hogy mióta internet van, és mindent letöltöttem mp3-ban, már nincsenek olyan múltba süllyesztős flasheim, mint amikor egy-egy elfelejtett számot megtalálok véletlenül. Na hát ez egy ilyen elfelejtett volt, és oka is volt annak, hogy a múltban maradt. Négy sor ugrott be, elsőre egy-egy szóban nem is voltam biztos, de amikor tudatosult, hogy mit éneklek fejben, rögtön tudtam, hogy ez megoldás valamire. Vagy üzenet. Recept. Megoldás MINDENRE. Nem tudtam, mi ez a dal, ki énekli, nem tudtam a többi sorát sem. Ennyit horgászott ki az agyam a háttértárból. (Szerencsére.)

Volt olyan pont, ahol repültem. Attól is, hogy tudom a megoldást, de inkább attól, hogy így is lehet. Vagy lehetne. Hogy csak rajtam múlik. Hogy nem biztos, hogy másra kell koncentrálnom, amikor nagyon el akarok érni valamit, hanem most már tartok ott, vagy most már mindegy, vagy tényleg egyszerűen csak megengedhetem magamnak, hogy ne koncentráljak semmire. Rosszabb tényleg nem lehet, mint amiket elképzeltem. Ha pedig kívül kerülünk a nemabszurd körön, akkor jogomban áll nevetni. Akkor nincs miről beszélni. (Így nem dolgozom az Átriumban egyébként. :-))

Repülés közben nem lehet írni. Megmondta ezt már a magyartanárom középiskolában, csak más szavakkal, hogy a banális és a távolságtartó között hogy lehet egyensúlyozni, szóval tudni tudom, csak csinálni nem, egyelőre, úgy látszik. Egyféle vagyok, és még nem találtam ki, hogy ez az egyféle mire alkalmas.

Na.

Ugye nem kell mondanom, hogy egyáltalán nem ezekről terveztem írni.

*Ebben a privátcsoportos fb-beszélgetésrohamban merült fel legutóbb (nem először), ez is nagyon tanulságos:

folkus
április 15. · Budapest
Valaki most azonnal legyen itt és segítsen, mit kell válaszolni annak, aki ezt írja a lakótárskeresős bejegyzésemre, hogy

„Hm. Es egy hetero pasival nincs kedved randevúzni? Ez is komoly.”
és amikor én azt írom neki, hogy
„lakni! lakni kell.”
akkor megkérdezi, hogy
„akkor negativ?”

Én ezeket a helyzeteket NAGYON NEM KEZELEM JÓL!!
Segítség!!
Ez ma már a harmadik traumatikus kommunikációs félremenésem lesz, ha nem írok rögtön valami vállalhatót!

Víta
a kerdesere valaszolj! nem olyan bonyolult az! 😉
április 15., 21:13 · Tetszik

folkus
lófaszt nem!
április 15., 21:13 · Tetszik

folkus
az? igen? most igen? egyelőre igen? negatívabb nem is lehetne?
MIÉRT VER ENGEM AZ ISTEN!!
április 15., 21:14 · Tetszik

Tegnap az volt, hogy amíg én a körút egyik oldalán áztam szarrá, a másikon ment egy nem pont ilyen esernyő:

De körülbelül ilyen gyönyörű volt, csak a wasabizöld (most tudtam meg, hogy ez az, rákeresve) nem egész cikkekben volt, hanem sávokban a karimáján és a húrokon(?) (ebben viszont még mindig nem vagyok biztos, pedig Vadmalacnak már elmeséltem tegnap).

Szóval rögtön belém lövellt, hogy nekem ilyen KELL! Hogy rettenetesen akarom. Hogy végre egy ernyő, ami tetszik. Hogy ezt aztán nem lennék rest használni. Akár napsütésben. Mindig. Vennék egy külön táskát, hogy beleférjen.
Ilyenek.

Ebben az a különösen szép, hogy gyűlölöm az ernyőket, hogy fogni kell, vinni kell, nem akkor kell, hogy mások ROSSZUL HASZNÁLJÁK, hogy tekintet nélkül, hogy szemen böknek, aláinvitálnak, rám folyatják, szóval utálom őket meg minden ernyőst, meg aki sajnálkozva néz rám, ha mondom, hogy van sapkám/kapucnim/elázok, na és akkor mi van.

Tehát megállapíthattam, hogy én ilyen kis fogyasztói ribanc vagyok mégis, csak annyira válogatós igényes, hogy ez nem derül ki rögtön.

Aztán.

Ma gondoltam, megnézem élőben is a felhozatalt a Deichmannban, hátha mégis meg tudok alkudni idén valami szoknyához-nadrághoz egyaránt hordható balerinaszerűvel.

Lehet, hogy sikerült volna, ha nem próbálom ki puszta megdöbbenésből EZT. (Nincs most annyi időm, hogy lelopjam a képet, különben is érdemes több szögből megtekinteni.) Nem értem, kinek jutott eszébe, és igazán nagyon hosszan próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet nem fekete zokniban, hanem hogy ha látszik a bőröm, és vajon mihez állhat ez jól, és egyáltalán. (Itt nincs olyan színkombináció, de amit próbáltam, annak a talpi gumirésze fehér volt, ettől, ha lehet, még rondább és feltűnőbb.) Viszont ÉLETEMBEN még ilyen kényelmes cipőm nem volt. A talpa egy edzőcipőtalp, azt hiszem, és ebből hagytak ki furcsa helyen részeket. TUDTAM, hogy én mostantól kevesebb cipőtalp-kényelemmel nem érem be, és hogy ez így van jól!

NAGYON hosszan morfondíroztam, hogy felvenném-e valaha ezt a borzasztóan kényelmes rondaságot. Úgy, hogy közben esik szét a lábam, mármint csontilag, érzem is, meg látszik is most már. Végül úgy döntöttem, most még nem, ennyi pénzért nem, nyilván mezítláb saroktörő és büdösödik és hát ronda, na. Keresek olyat, ami ilyen kényelmes (most már tudom, hogy ez is opció), és még jól is áll.

Akkor most elmondom röviden még egyszer: életem legkényelmesebb cipőjét nem vettem meg, mert ronda, viszont bármikor kiadnék bármennyi pénzt egy nekem gyönyörű ernyőért, amit amúgy nem használok.

Nagyon furcsa módokon alkuszom én meg. Eddig is tudtam, csak most valamiért ez így elém lett téve. Talán hogy ennek tudatában hozzak döntéseket.*

Más.

Illetve valószínűleg alapjaiban ugyanaz.

Elköszöntem a Dogville-tól (vonatkozó bejegyzések fordított időrendben itt, itt meg itt), és lehet, hogy én vártam valamit magamtól vagy tőlük vagy csak úgy, de valahogy negyedszerre már egyáltalán nem jött át egy pillanat sem, így a Fontos Jelenet közben szokásosan érkező ügyelői sms-re („MOST!”) adott „Elengedtem” válaszom tökéletesen és megnyugtatóan őszinte megnyilvánulás volt. Kevéssé megnyugtató azonban, illetve legalábbis megkérdőjelezhető az egészségessége (bármennyivel is egészségesebbnek tűnik) annak, hogy a Fontos Jelenet egyik fontos felét (ami az arra való várakozásnak a feszültsége, ami „a robbanás a zenében”) sikerült átmentenem a valóságba. De nem is ezt akartam mondani.

Hanem hogy utána megkerestem a Kardos Robit (nem ám csak úgy úgy tettem, mintha tök véletlenül pont ott lennék, és összefutnánk, hanem érdeklődtem felőle, és keresték nekem, és szóltak, amikor jött, és felmentem hozzá, és azt mondta, hogy „ó, itt a Gabi” (megjegyezte a nevemet!! VÁÁÁ! pedig csak ötször mondtam mikrofonba húsz centire tőle, amikor a rádióban beszélgettünk, meg alig néhány e-mailt és sms-t váltottunk! értitek!! megjegyezte!!), és örült, és PUSZIVAL köszöntünk el oda és vissza, ez összesen négy darabot jelent (VÁÁÁ!), és beszélgettünk, és ajánlott győri gyerekelőadást, hogy nézzem meg és írjak róla, és kérdezett, és meghívott egy hipotetikus cigire (ha dohányoznék), és hogy majd küldöm a műsor felvételét, ha meglesz online, és hogy majd azért lássuk egymást (VÁÁÁÁÁÁÁ!), na most ez így összefoglalva nagyon szépen hangzik, de az az igazság, amit a rádióműsorral kapcsolatban is éreztem: végig csak hebegtünk-habogtunk összevissza, ahogy Vadmalacnak is mondtam: mint friss házasok, akik a nászéjszakán találkoznak életükben először. Ami engem ismerve mondjuk nem meglepő. Őt nem ismerem.

Ámde.

Többféle kommunikációs rendellenességem is van (annak dacára, hogy az asztrológusom szerint ez a legnagyobb erősségem – illetve akkor elképzelhetjük, milyenek a gyengeségeim), ezek közül az egyik az érzelmek interpretációjának nehézsége (már úgy értem, élőben). És bár már a Tulipános rávilágított annak idején, hogy ebben tényleg szar vagyok (pontosabban én azt mondtam, hogy „úgy látszik, mégsem kommunikálok olyan jól”, ő meg azt, hogy „örülök, hogy nem nekem kellett kimondani”), azért én mindig fontosnak tartottam, hogy minél pontosabban közelítsem a szavaimat a valósághoz, és mindig rettenetesen büszke voltam, ha sikerült a valóságot közelíteni a szavaimhoz, nagyon-nagyon sokat elértem már sms-ekkel, chattel, e-mailekkel, blogbejegyzésekkel, már-már turaisan (nem volt gyógyír, de ez mellékes), és törekedtem, törekszem a tudatos fejlődésre minden lehetséges módon (nem csak grammatikát, szemantikát, pszicholingvisztikát, beszédtechnikát értve ez alatt, hanem annak a tudatállapotnak keresését is, amelyben én jó beszélgető tudok lenni. Régebben Vítával beszélgettem gyakran, mielőtt a Mesterhez indultam [ez persze nem kunszt, annak idején minden másnapot együtt töltöttünk], mert vele tudtam fesztelenül csevegni, ma van, hogy felhívok valakit, amikor a rádióműsoron görcsölök, csak hogy állapotba kerüljek).

És most arra kellett rájönnöm, hogy ezen nem múlik semmi. (Egy rádióműsor sikere persze igen.) Lehet, hogy fel tudok szedni embereket e-mailben vagy a dominacsizmámmal vagy az észbontó intellektusommal vagy ha éppen valami részeg gátlástalan pillanatomban kapnak el, na de EZ! Hogy összevissza beszélek hülyeségeket, amikre összevissza válaszokat kapok, mert nincs még semmi fogásunk egymáson, abba a néhány ismert félmondatba kapaszkodunk, ami véletlenül valahonnan mélyről jött fel a másikból, és valahogy mégis úgy válunk el, azzal az érzéssel, hogy van bennünk valami rémisztően hasonló, és igen, kellene még találkoznunk, hogy itt érdemes lenne valamit összeérlelni. (Olyasféle reveláció ez, mint az Istenkirály és a hajmosás esete. Nyilvánvaló, csak nem hisszük el. Mármint én.)

És ez TÖK JÓ, csak ezt akartam mondani hat órával és egy pizzával és egy Adéllal ezelőtt, amikor elkezdtem ezt a bejegyzést!

Meg valami olyasmit, hogy villámcsapás nélkül se cipő, se ernyő, se robbanás a zenében nem lesz az igazi. Tudom én ezt, már figyelem is magamon, de valahogy időben meg kellene fordítani: oda menni, ahová visz a vérbőség, aztán kinézni a helyzetből és dönteni. Nem előbb szétracionalizálni, aztán meg mégiscsak lenyalni valaki farkáról a párizsi kockát. (Képünk csak illusztráció, a valósággal való mindennemű egyezés csupán a velem összefüggésbe sem hozható véletlen műve. [Nyomokban mogyorót tartalmazhat.])

*Pinczési Judit: Talán

„Fiatalon fogsz meghalni!” – mondta egy cigányasszony
a debreceni állomáson mellém kerülve,
és tenyeremen futtatta
vallató szemét.
Tenyerem vonalai
le- és felszaladtak,
zihálva,
harcképtelenül.
Talán azért mondta, hogy én is meneküljek.
Talán a rémület kínpadjára szánt.
Talán csak azt akarta,
hogy az értesülés birtokában
csináljak azt, amit akarok.

És amire nem tértem ki, pedig közben még eszemben volt, hogy lehetett azt hinni a nyilvános blogomnál, hogy kulcslyukon leskelődés meg zsigereimben turkálás meg az elérhetőség ugyanakkor nemkimondás gyönyöre, de, azzal együtt, hogy nagy leckét kaptam ennek a hátulütőiről, továbbra sem gondolom, hogy ilyenek miatt kell titkosítani egy blogot. Ezek nem intim dolgok. Az viszont, hogy már másodszor kell a facebookról megtudnom, hogy elmarad a másnapi előadás a Bethlen téren, bizonyos értelemben az.

Igazából meg csak azt akartam mondani három órával ezelőtt, amikor elragadott a frazeológiám, hogy ha Blair Waldorf és Chuck Bass nemet tudnak mondani egymásnak, akkor én BÁRMIRE képes lehetek.

Az a jó a Gossip Girlben, hogy pörögnek a dolgok, mindegyik szereplő megcsinál bármiféle faszságot, ezért nagyon jó pszichodramatikus játék tud lenni, hogy mindig mással azonosulunk. Szemben a Gilmore Girls-szel, ami egészen másképp terápiás.

De ez már egy másik bejegyzés lenne.

Ezt a címet valószínűleg megint csak én értem – több barátot kell szereznem sokkal mélyebb közös múlttal. Vagy aggyal.

Hát mindenekelőtt üdv mindenkinek itt az új, exkluzív blogon. Ban.

Remélem, Andrea legyőzte a beépített akadályt, mert kettőt is idéznék tőle, mielőtt elnyígom a munkahelyváltásos sztorimat (amire persze lehet, hogy végül nem kerül sor, addig öltöm egyik szavamat a másikba).

Első.

„Azt akartam mondani, csak úgy szimpla véleménynyilvánításként, hogy az internetes blog szerintem nyilvános műfaj, ha meg nem, akkor nem tudom, micsoda. Ez döntés kérdése persze. Vagyis el kell dönteni.”

Ez úgy volt igazából, hogy belőlem valami kinőtte magát egy blogba.

Kilencvennyolcban vagy kilencvenkilencben volt először, hogy már annyi helyre kellett levelet írnom a nyári szünetben, hogy mindenkinek elküldtem ugyanazt, csak a végén volt egy-egy személyre szóló utóirat. Egy évvel később már tizenhat embernek postáztam négy gépelt oldalnyi szöveget, ahogy így nézem, legfeljebb kilences betűmérettel, és hát az az igazság, hogy nem leszek nagyon büszke, ha amikor majd rettenetesen híres leszek és előáll egy ilyennel pl. Attila, az akkori ausztráliai magyar levelezőtársam Wentworth Fallsból. Kínos az egész (bár irigylem azt az önbizalmat, amivel az okosságaimat kilöktem a világba), egyetlen vállalható részt idéznék a végéről (vállalható alatt itt nem azt értem, hogy jó vagy érdekes, hanem hogy egyik családtagomról sem írtam benne semmit):

„Amióta ezek történtek, nem volt semmi különös esemény. Hacsak az nem, hogy napozás után észrevettem, hogy végig egy pókon hasaltam. A kertben napoztam délután, de sajnos a karalábék beárnyékoltak.
Ja, meg még az történt, hogy fel akartam mászni a diófára, ahogy minden nyáron, csak időközben a nagymamám kacsaúsztatót csinált alá. Ennek ellenére megpróbáltam, majd láthatjátok a sebemet, ha találkozunk.
És tegnap este láttam két hullócsillagot.”

Azért mocsok jó dolgom volt nekem azokon a nyarakon, így utólag ennyit állapítanék meg. (Kihasználhattam volna! És akkor még jó seggem is volt ráadásul, csak nem hittem el!) Bár egy szavam se lehet, szombaton és vasárnap például az erkélyen dolgoztam, és reggel tízig még a nap is odasütött.

Az utolsó ilyen körlevél már több mint ötven oldal volt (A4), talán be sem fejeztem, mert mindig történt valami, aztán amikor egy hvg-s cikkből megtudtam, hogy van ilyen, hogy BLOG, rögtön tudtam, hogy ez nekem kell.

Mivel elképesztő melók árán sikerült ide átmigrálni mindent a kezdetektől, láthatjátok, ha visszapörgettek. Egyébként ne, még ez is kínos. Majd visszaolvasok, hogy kb. hány évre lehet belőni azt az intervallumot, amin belül nem kínos magamat visszaolvasni, szerintem olyan négy-öt év lehet, de ki tudja, én innen belülről biztosan nem, lehet, hogy újabban, szélesebb közönségnek (több idegennek vagy látásból ismerősnek), tudva, hogy az internetet meg a google-t már nem csak egyedül én használom, mint 2005-ben, tényleg egy kicsit jobban írok. Vagyis jobban hangzanak dolgok a tények nélkül. (Kivétel ez alól talán a förtelemítős bejegyzésem.) Olyan szépen be van csomagolva a picsogás (leszámítva azt, amikor részegen írtam), NEKEM gyönyörű újra és újra elolvasni, ugyanakkor nyilván ez ilyen sebkapirgálás, újra meg újra hozzányúlni, basztatni, élvezni, hogy fáj, ahelyett, hogy egy hét múlva ránéznék, mint most erre a régi körlevélre, ahol aztán tényleg direktbe mindent, és azt mondanám, hogy anyám, de gáz, ezt most azonnal felejtsük el.

A költészet veszélyes dolog!

Második.

Ja, nem, előbb én, ezt tavaly júniusban küldtem körbe:

Kedveseim!

Azt hiszem, itt az ideje feldobni, megkavarni, felszabadítani egy kicsit a blogot, meg engem is (főleg engem), és arra gondoltam, szeretnék egy kicsit irányítottabban és kevésbé magamból (mármint témailag magamból) írni ezt-azt.
És sokkal, sokkal párbeszédesebb akarok lenni! A hegeli dialektika jegyében valahogy.

Ez a szándék két invitációban manifesztálódik:
1. vendégposztírás
2. kívánságkosár

Részletesen:
1. Majdnem mindannyian írtok/írtatok már blogot. Írjatok most az enyémbe egy bejegyzést. Blogírásról, írásról, párbeszédről, egymásról. Miegymásról. Az online kapcsolatokról, a személyességről. Vagy bármiről. Nekem, egymásnak.
2. Kérdezzetek, kérjetek, javasoljatok. Miről, mit írjak (meg)? (Adél pl. itt majd kampányolni fog, hogy több Cosmopolitan-elemzést akar. Szíve joga. :-)) Küldjetek fejenként két témát, kérdést. Mindet megírom. Prózában, versben, dialógnak (választhattok). Adjatok alám lovakat. Országomért.

Kis győzködés, ha ez után a szépen fotosoppolt plakát után még bárki igényli:
1. Szeretlek benneteket.
2. Betöltöttem a harmincat. Hamarosan itt a vég.
3. Ha nem válaszolsz erre a levélre 7 napon belül, leesik a kukid.

🙂

Baráti csókjaim mindenkinek, izgatottan várom a válaszokat és a kifogásokat.
(Júj, de jó lesz ez.)

Üdv:

G.

Természetesen jöttek a levelek, de értelmes tartalmak helyett mindenki a nemlétező kukijáról kérdezősködött, kivéve Andreát, aki:

Vendégposzt:

„A művészetek közül az írás mindenkié, és az utolsó, amelyet az ember megismer. Előbb rajzoltak. Előbb énekeltek. Előbb táncoltak. Az ének, a zene, a rajz technikája igényes, az íráshoz nem kell tudás, se képesség. Mindenki azt tesz vele, amit akar. Írásban nem létezik hamisítás, hiszen a betűk mindig ugyanazok. Az ember a nagy részét elolvassa annak, amit ír, legyen az könyv, vagy feljegyzés. Ha az írás, a saját én szövegbe ágyazott „olvasata”, hogy lehetne hamisítható az, amit magadról alkotsz?” (Yoram Kaniuk izraeli író halála előtti utolsó napi blogjából.)

(Szoktam így megúszni a blogírást. De most annyira egybeesett épp a kéréseddel, hogy olvastam ezt, azért küldöm tehozzád, bele, neked.)

Szeretem, amikor színházról írsz. Azt is szeretem, amikor magadat vájkálod, mert az megnyugtat kicsit, hogy nem vagyok és talán soha nem is voltam annyira önreflexív, mint te. (Vagy csak elfelejtettem.) Azt is szeretem, amikor pasi kapcsán nyüglődsz néha, mert olyat nagyon tudtam magam is, de már majdnem elfelejtettem azt is.

„- S miért nem használod ki az erődet néha ellenem? – kérdezte.
– Mert a szerelem annyit jelent, hogy lemondunk az erőnkről – mondta csöndesen Franz.
Sabina két dologra döbbent rá: először, hogy ez a mondat gyönyörű és igaz. Másodszor, hogy ezzel a mondattal Franz kizárta magát az ő erotikus életéből.”

Egyébként ma volt először, hogy megkívántam egy nő fenekét.
De fejben fiú voltam, úgyhogy az nem ér.

A szaglásommal mindig voltak problémák, egyfelől hogy mindent megérzek (anyám orra, haha) (de hogy miért nem emlékszem SEMMIRE ebből az előadásból, csak arra, hogy utána még hónapokig poénkodtunk a címével…), szóval egyfelől túlérzékenység, ami nem megy át abba, hogy idegesítenek a szagok, csak megmarad azon a szinten, hogy regisztrálok mindent, másfelől meg hogy saját magam viszont egy ilyen ÜBERGIGAMEGA vakfolt vagyok magamnak, megőrülök attól, hogy nem érzem magamon az illatokat meg a semmit, új tusfürdőt is legfeljebb három napig – ezért aztán meggyőződésem, hogy folyton büdös vagyok, a szobámban meg állatszag van. (Ma éjjel mondjuk egy vendégmacskával küzdöttem, de már jó sok éve nincs sehol semmilyen állat. Csak a rettenetes komplexus.)

Tegnap ez az egész ott csúcsosodott ki, hogy az egyik munkahelyemen megkérdezték tőlem, hogy mi ez a kellemes illat, és én néztem bután, hogy öö, hát főtt csirkecomb rizzsel, mert azt ettem, és eszembe sem jutott, hogy a tizenötezer forintos nyári parfümömről kérdeznek.

Aztán a látásommal is lehetnek problémák, ráfantáziáltam a Moszkván hittérítő-éneklő csoport molinójára a Nem én vagyok a Messiás feliratot, pedig hát Én vagyok a feltámadás volt az.

És van még az, hogy megérzem, mikor ébrednek fel a másik szobában. Úgy, mint amikor elsétálsz egy nyitott ablak előtt, és ha nem hallasz semmit, akkor is tudod, hogy megy benn a tévé vagy nem – valahogy megváltozik a levegő hangja.

(Arról nem beszélek, amikor több mint fél éven át felébredtem a hazaérkezőre. De hogy nem a lakásba, hanem a házba. [Panel.] Vagy a ház elé. Mert az extrém helyzet volt.)

Aztán ma reggel láttam egy bácsit a villamoson, aki a bőröndje aljára szerelt egy polcot, rajta kerekekkel és szekrénylábakkal, így turbózta fel a nyilván nem jól guruló gurulósát.

És hát azért valahol jó érzés, hogy más se normális.

—
(Ez meg hogy rárímel minderre.)

Csak úgy elkezdtem dudorászni egy bármit, hogy kiverjek a fejemből egy valamit, és rájöttem, elég béna voltam, hogy nem hagytam jönni a flowt az előző bejegyzés címválasztásánál.
Mert hát

a meztelen vágy izgalmát arcodon hordod.

Ami stílusos lett volna.
Persze már késő.