Tegnap igen sokat írtam. (Meglehet, ez a minőség rovására ment.) Íme.

Ismét felolvasószínház, Nagy Gergely Miklós Alkalmatlanokja. Agyam eldobom. Nagy Gergely az a srác, akivel együtt jártunk Radnóti-órára tavaly. Ez nem lehet igaz.
Asszem, megvan a nyári programom.
Csőre Gábor rendezte (illetve rendezi, konkrétan most próbálta elmagyarázni a technikusnak, hogy mikor induljon a zene). Juhász István, Gyurma, Kálid Artúr, szerintem Borsos Beáta [igen, ön nyert!], Epres Attila, Varju Kálmán. Igen érdekel. Csőre nagyon pörög.

Lucával találkoztam az imént, valamikor ősszel láttuk utoljára egymást. Akkor volt a nagy Luca-tali – az osztály egy érdeklődő részhalmazának szembesülése az osztályból elsőnek házasodóval.

ÁÁÁ! Itt van! Végre! (Köhömm, izé.)

Nem is biztos, hogy érdemes ennél lassabban és kidolgozottabban játszani.
Gyurma hangsúlyai mintha Haumannéi lennének.
Ez inkább akciófilm, mint színdarab.

Vége. Ez legalább jó volt. Vagy úgy érdekes. Ez se mély, tényleg inkább mint egy gengszterfilm. Mondjuk nem nézek ilyesmiket, színházba sem mennék el érte.
Egész ügyesen kihozzák mindig pont egy órásra.
Mennyi hajót hagytam elúszni, te jó ég…
Mondjuk nem is vonz, hogy most kivonuljak a büfébe jópofizni.
És akármennyire kapacitál is Nánay, nem költözöm át az első sorba.
Na ja. A lényeget mindig mindenki a szünetben óhajtja megosztani a többiekkel (nagyon kevesen merik nyíltan vállalni a véleményüket – nyilván én se véletlenül írok blogot).

Tegnap este Brechtet néztünk Ithildinnel. Azt hiszem, rossz választás volt. Több ponton volt olyan érzésem, mint Szilágyi Csokonai-óráján, amikor csukódott le a szemem, és igazából nem is akartam kinyitni újra… Pedig Jordán-Lukátsék csinálták. Bár nyilván írtam már, hogy a fiúkban nem látok olyan sokat. Kovács Lehel meg Nagy Péter jó karakterek, a többiek olyan megfoghatatlanok. Illetve bocsánat, Krisztik Csaba is kivételesen jó. Csak három lány volt ebben az előadásban, persze mindhárman zseniálisak (mintha túl gyakran használnám ezt a szót). Egy darabig nem akarok Zsótért nézni. Talán a Peer Gyntöt leszámítva.

Vissza a felolvasószínház beszélgetéséhez, fragmentumok.

A darab ennél háromszor hosszabb. Kihúztak belőle egy lecsúszott pszichiáternőt. Az milyen érdekes lett volna pedig.
Hozzászóló (Almási-Tóth András) szerint mindenki egyformán, stílustalanul bölcselkedik, azért, mert megpróbálják nagyon sok irányból megközelíteni a problémát. De így sehonnan nem lesz megközelítve. Sajnos én sem tartok ott, hogy különböző stílusban írjam a különböző hangokat.
Hát ez hihetetlen. Gergő odaadta Radnótinak, ő odaadta Harangozó Eszternek, ő Csőrének, és ennyi. Persze, nyilván kell benne lenni valaminek. Lehet, hogy öngyilkos leszek.
Annak alapján, amit mondanak róla, ez egy tök jó darab lehet. (Szeretem, ha valami bonyolult, bölcselkedő, és ahol több szál kapcsolódik bizonyos kulcsfontosságú pontokon.)
Csőréből nem néztem ki ennyi kreativitást. (Túl mélyen vannak a túl apró szemei.)
Igen, Feri is mesélte, hogy Gergő összebalhézott a társulatával.
Kutyaszorítóban alapú. Most már tényleg meg kéne néznem ezt a filmet.
A lassabb részeket kicsit döcögősnek, kicsit csináltnak érzi. (Gergő.) (Én a szinkronjaimat érzem túl papírízűnek, és túl sajátnak.)
Hozzászóló szerint filmen van atmoszféra, de színházban nem lehet eljátszani. Igen. Kameramozgás, háttérzene, ez adna bele valamit sokszor egy-egy jelenetbe, de két ember között nincs fogható kapcsolat.
Darabtrailer. De jó szó ez.
Igen. Egy nő szerint tök jók ezek a jelzések, mert ha elmennénk "reáliák" felé, az nem hozná ki belőle azt a sűrítettséget. Erre gondoltam én is fentebb. Valóban, így jobban megszólal a szöveg.
Belső humornak nevezi a nő, hogy a délelőtti darabban idéztek A sütemények királynőjéből – de hát egy normális átlagnéző bemegy, és halvány gőze sincs.
(Egy dadogó emberre mindenki milyen feszülten tud figyelni.)
Pasi nem hagyná, hogy Gergő másikat írjon addig, amíg ezt be nem fejezi.

Később, az esti Őszinte, de igaz előadáson.

"Ideülhetek maga mellé? Vagy nagyon kínos?" (Visszafojtott röhögés egy sorral följebb.)
"Tessék, ott van egy hely, ott van még egy hely! Tessék nem félni az első sortól!" (Üvöltött le Nánay két tanácstalan nézőt.) Hihi, hehe. Esküszöm, mindenhová kéne egy Nánay-klón. (És te jó ég, ma találtam róla egy nevető képet. Szerintem évtizedek óta gyűjtögette ezt a mosolyt. Ijesztőbb, mint amúgy.)
Milyen undorító dolog magasodó zenével kezdeni egy előadást.
"Csak úgy mondtam, mert úgy éreztem magam, mintha lenne." (Elmebeteg bátyja az egyik szereplőnek.)

[Előadás után, egy eldugott utcácskában üldögélgetve.]
Hát ma tényleg nem volt ennél jobb. Csak csupa koncert, meg nemsokára, kilenctől a zsidó Tartuffe. Én maradok a Horvát Színházban, a Zörgő rondóra.
Az iménti előadásban az a jó (a tegnapi meg a mai felolvasott darabokhoz képest), hogy bár modern, mégis egészen egyszerű, akármikor megtörténhető és tragikus. Modern, de nem a káoszt látja a világban, egyszerű, de nem kisszerű, reális, de váratlan, tragikus, de – és itt jön az óriási hiba – nem katartikus. Elmesélem valakinek, és azt mondja, ez szörnyű. Látom, és nem rendülök meg. És ez nem olyan, mint amikor Tarantino ujját mégis levágják. (Ahhoz képest, hogy csak egy Tarantino-filmet láttam, elég jó kis képem van róla.)
Róbert Gábor sem ismer már meg.
Mikor már (tudom, hogy szóismétlés, de sok idő telt ám el az előző mondat és eközött. Tessék talán kivárni ugyanannyit) ment egy ideje az előadás, és egy fotóst sem láttam, úgy döntöttem, nekem kell intézkedni. Ilyen jó képeket bírtam például csinálni: ez itt, meg ez ott.

No jó, visszamegyek, hogy valami érdekeset lássak ismét. Ötven perc, nyolcszáz forint. Szeretnék én is ilyen óradíjat. (Vagyok én olyan skizofrén, hogy a színészekre leosztott per főkből összegyűjtsem ugyanezt az összeget.)