Levegőt! (Bár most Shakespeare-ből inkább képben vagyok, mint József Attilából.) (Az Attila névről egy ideje folyton a Csinibaba jut eszembe [és ha a Csinibaba jut eszembe, az Attila név ugrik be legelébb]: Tóth Anita végtelenül bájosan kiált át az utca túloldalára: „Halihó, Attila!”)

Végre büntetlenül szusszanhatok egyetlen estét: hármast kaptam Világirodalom 2-ből, Szegedy-Maszák Mihály írásbeli vizsgáján! (Mekavita kettest, Jacques miatt, aki azt mondta, hogy színház az egész világ. Minden bizonnyal igaza volt, de ettől még szegény Mekavita is kaphatott volna hármast. Pláne mivel ő Ben Jonsont is olvasott, én meg csak Shakespeare-t.)

Ja, hogy még nem is blogoltam idén! Ezennel mindenkinek minden szokásos és attól eltérő jót. (Ezúttal kihagytam a hagyományos szilveszteri sms-dömpinget, így senkitől nem kaptam meg a „Disznó sivít, petárda robban” kezdetű kortárs rigmust, végre. Már a karácsonyival is csúsztam egy kicsit. Meglepve kellett tapasztalnom, hogy újabb keletű ismerőseim nem értik, mit akarok. Konklúzió, amit persze nem fogok hasznosítani: lehet, hogy snassz a „Boldog Karácsonyt!”, de legalább egyértelmű.)

Bizonyára mindenkit halálra furdal a kíváncsiság, hogy miként teltek a szilveszteri órák hárman plusz ebbel. Ebes barátnénk, Réka délelőtt lemondta a társasjátékpartit, mert helyes srác meghívta egy kutyás(!) szilveszterre. Belátogatott viszont Katilakótárs, és mivel Rendezőkispajtás hajnali négykor sem mutatkozott, letudtuk hármasban (Vadmalaccal szerveztük, ugye). Még mindig van harminc deka különféle sajt meg egy kiló szeletelt kenyér, a vártnál kevesebb sajtfondue-t fogyasztottunk (de a kelleténél így is többet). Ezután végigmentünk a szokásos játéklistán, amiket mindenhol játszani szoktak, és amiket többnyire rögtön elvetünk. Megakadtunk viszont az Activitynél (voltaképpen Most mutasd meg, hiszen nem rajzoltunk vagy ilyesmi), mert filmcímekkel izgalmasnak tűnt. Bár Vadmalac és Katilakótárs kapcsolata eddig meglehetősen felületes, egy-két érzékszervre kiterjedő kommunikációból állt, hamar sikerült megtalálnunk a közös nyelvet. Jól vigyázzon ezután, aki Activityre hívja ki triónkat: a „Ha egy nap a csokigyárban vakációzva meghal Charley nénje, a múltbéli madagaszkári-angol harc annyit ad, mint sekély sírhantnak a füttyszó” mondat nekünk három mozdulatunkba kerül.

Írás közben régi leveleimet törölgetem, ezt most találtam: „Helló pajtik, alantabb a frissen formásra kalapált blogom linkje, olvassatok, imádjatok, de felsőbb színházi körökben inkább ne terjesszetek. A POSzT-élmények harmadát sikerült, folytatása következik, és még vannak neccek a harisnyán, de azért remélem, áttekinthető, ha nem is élvezhető. Kommenteljetek, mert attól fontosnak érzem magam, és leereszkedően kedves leszek mindenkihez, ami sokkal jobb, mint ha jelentéktelenségem tudatában és éppen ezért nagy arcot vágok”. Édes, nem?

Éjfélkor szokás szerint versenyeztettük a himnuszokat, majd észre sem vettük, hogy nem beszél Göncz Árpád, sőt az aktuális sem, mert még mindig le voltunk taglózva attól a látványtól, ahogy Verebes rossz szöveget tátog a We Are The Champions-ra, és próbál úgy tenni, mintha jól érezné magát. (Nem sokkal előtte felismertem a magyar színházas Szabó Mátét női ruhában, ami nem volt kis teljesítmény!) Sajnos figyelmünket az újév első tíz percében is a tv2 kötötte le, ahol Tibi bácsi hosszan csoszogott a kamera előtt, kitakarva ezzel Rózsa Gyurit, aki éppen arra a rém intelligens kérdésre próbált válaszolni, hogy hogy érzi magát most, miközben a háttérben Böröczky Józsi vigyorgott – de hogy kerültek össze ezek az emberek? Így lecsúsztunk Básti Juliról, csak A Dunánál utolsó sorait hallhattuk. Mekavita szerint remek volt, ami tőle nagy szó – nem egy Básti Juli-rajongó.

Most beiktatnék egy kis szünetet – így legalább Vecsónak is van esélye, hogy végére érjen egy bejegyzésnek.