web analytics
Legutóbbi hozzászólások
Archívum
Kategóriák

Hát elég rendesen el vagyok maradva, nem is számolok be mindenről. Voltaképpen semmi lényegesről nem számolok be. Apró, ámde roppant kellemes élmények találnak rám: katartikus zeneiek, aranyos vizuálisak, vadító illatosak és borzongató érintésesek. Hmm, a tonhalszószos pennéről nem is beszélve…

Van úgy, hogy valamit évekre félreteszek, aztán egyszer csak előveszem, és újra úgy tudom befogadni, mintha először hallanám – vagy (és mondjuk ez a gyakoribb) sorra válnak le róla azok a rétegek, amelyek korábbi találkozásainkkor rakódtak rá – vagy egészen mást gondolok róla, mert közben megváltoztam. Hol ezért, hol azért, de rendszeres időközönként meg kell állapítanom, hogy a Pa-dö-dő munkássága (illetve inkább első hat-hét éve) zseniális. Mind zeneileg, mind szövegileg olyan végtelenül igényes és kellő, hogy büszkén vállalom, zsenge ifjúkoromban nagy fan voltam, és azóta is jönnek nagy reneszánsz szakaszok. Most úgy látom, az ötödik album a legjobb – ezen is vannak ugyan átdolgozások, de annyira klappol az egész, meg olyan jó arányban oszlanak meg a témák, hogy egészen tökéletes. (Zeneileg csiszolódtak sokat, azt hiszem. Az első lemezbeli Munkadal sehol nincs az Álmodik a gyomorhoz képest. Szövegben már befigyel egy ilyen kommerszebb vonal, például az Esik az esőnél lehet megfigyelni – ez azért a Bakancshoz képest igen nagy ugrás, de még megvannak a Galla által írt Masiniszta-marhaságok. A Herizon Ford-vonal [ami a Hosszútávfutóval kezdődött, a gyönyörű ifjabb Horváth Pálon, Szabó Jánoson, Bélán, Tóth Dezsőn át eljutott az Éljen a férjem című számig] még emészthető, és nem folyt át egy Vavyan Fable-szerű "Én vagyok a nő"-szörnyűségbe [sokáig olvastam ám Fable-t, ő is régen írt jobbakat]. A hatodik albumot is szeretem, de hetediktől fölfelé szinte soha nem nyitom ki a kazettatokot. Utoljára ’99-ben vettem meg egy koncertalbumukat, de akkor már régen nem láttam bennük az újat (mint a Kockás zakóban), a zene és a mondanivaló összhangját (mint a Hómunkások dalában), a mondanivaló céltalanságát (mint a Miért című számban), a nosztalgikusat (mint az Ugye nem unod még-ben), meg a történetet sem (mint a Szépfiúban). Nem tudom, hová fejlődtek azóta, de legalább kétévente muszáj meghallgatni, hogy "Fut az idő: a földszinti Tóth család egy kiszáradt kagylót hozott", és ezzel már el is van az ember békében egy-két hétig. Jó így.

Vannak időszakok, amikor minden második sarkon látok egyet (nem, nem olyat), de a közelmúltban ritkultak a nagy találkozások – és tegnap végre ismét. Ismét belefutottam egy lányba, akit elvennék feleségül. Ha férfi lennék (és a fű nem nőne ki utánam). Férfiszemmel két típusú nőt szoktam észrevenni: olyat, akivel szívesen lógnék (járnék? hülye szó) együtt, és olyat, akinél már az első pillanatban gyötrő késztetést éreznék, hogy elvegyem feleségül. (A többit nem férfiszemmel veszem észre, hanem a sajátommal.) Ez utóbbi kategóriába tartozott a magas és vékony, folyton mosolygó (de inkább somolygó, meg néha kacagó), energikus, izgő-mozgó lányzó, aki a villamoskocsi túlsó végében ült a barátjával. Olyan klassz arca volt, hogy nem tudtam róla levenni a szemem. És majdnem elolvadtam a boldogságtól, amikor a Délinél rájöttem, mit csinál, amikor kihajol az ablakon: szappanbuborékot fújt! Ilyen gyönyörűt nagyon régen éltem át utoljára! Az a krémszínű rózsaszínes és kicsit tompított citromsárga boldogság volt ez, tudjátok. Rendben volt a világ. (Mondjuk hülye [és beteges és egészségtelen és jelenmérgező] szokásomhoz híven hipp-hopp végiggondoltam eljövendő közös életünket, és szomorúan állapítottam meg: nem kellene kilenc év, és belém fásulna. Visszavonhatatlanul, csúnyán. Többek között ezért nem hiszek a monogámiában.) De egy megállóban szálltunk le! 🙂

A gerjesztően illatos élményeimről nem írok. Térjünk rá arra a megindítóan kedves simogatásra, amellyel Mekavita lakótársa lepett meg tegnap este. Én csak állok ott békésen, felsőtesttel a kanapéra támaszkodva ("Odakötözöd majd az ágyhoz, és megvesszőzöd. De jó alaposan. […] És utána… engem is!" "Mondjátok, ti vagytok annak a Szent Kehelynek az őrizői?"), amikor hirtelen felbukkan Mekavitalakótárs, csak annyit hallok, hogy szia, és érzem a simit a nadrág meg a póló között szabadon virító derekamon. Aztán mire hátrafordulnék, már nyoma sincs. Ezért most nagyon-nagyon szeretem… :-))) Így kell kedvesnek lenni szerintem. (E Néni tegnapelőtt elmesélte, mi volt a legkedvesebb, amit mondtam neki. Amikor fejsérülés miatt le kellett borotválni a hajának egy részét, nem nagyon ment ki az utcára, amíg vissza nem nőtt, vagy csak valami kendővel, de hát azért furcsa manapság a fejkendő. Lényeg, hogy neki ez nagyon nagy komplexus volt [ezt mondjuk nem gondoltam volna, de mindegy], és akkor egyszer teljesen spontán ezt találtam neki mondani: "Nem azért szeretlek, mert szép vagy". Ettől ő iszonyúan boldog lett. Olyan megkönnyebbülés ez nekem. Hogy [bár akaratomon kívül, teljesen tudattalanul, de] tudok mondani olyat, amitől iszonyúan boldog lesz valaki. Eddig ebben nem hittem. Én nem tudok kedves lenni. De talán van még esélyem!)

A tonhalszószos penne meg rendkívül ízletes volt.