Kicsit beteg vagyok, hát van időm írni. (Annyira persze nem van, hanem csináltam. A hideg szőlőlével – annyi meleg bort kompenzálandó, vagy mi. Jött is persze a torokfájás.)

Épp most fedezem fel az Illuzio zenekart (csak azért kellett így, hogy látsszék: rövid o), ők lesznek az egy, aki majd fellép a naagy és verve várt helyünkön, esténként, amikor be tudnak ülni a próbázó társulatok meg a kíváncsi nézők és lézengő izék, akiknek savanyú a cukormáz. Lesz még AKT meg Abszolút Kezdők, mindenképpen. (Persze akkor már olyan pénzesek leszünk, hogy gond nélkül fogadhatjuk őket Zegszegről.)

Akkor elmesélem, hogy miből maradtatok ki.

Tegnapi ingyenjegyes prömié a Vidámon, Closer vagy mi (nemtom, nem láttam a filmet). Sok prömié-arc, de azt nem gondoltam, hogy Karsai meg Bálint András is a kisteremre várnak (a nagyszínpadon Woody Allen ment). Pedig de.
És atyaúristen, Bánfalvi Eszter már a POSzT-on is megfogott – most jöttem csak rá, hogy a Korcsulában is, meg az operettes izében. Nagyon jó a csaj – szépen, tisztán beszél, és olyan arcai vannak, hogy az elképesztő. Gyönyörű meg csúnya bír lenni aprócska szünetekkel.
Kovács Vandának nagyon jó teste van, sokkal inkább ő volt nekem az esztétikai élmény, mint a díszlet. Túl sok a helyszín, az átrendezések meg néha több időt vesznek el, mint a következő jelenet. Mondjuk nem volt zavaró, csak az elején egy kicsit. A szünet végén Verebély Ivánt hallottam (valamikor a katarzis csúcsát jelentette volna nekem az ő testközele, ma már, úgy tűnik, befásultam), ahogy egy ismerősének az angolok nyílt színi átdíszletezéséről beszél. De most télleg, minek a kétszínű linóleumcsík a padlóra. Tökre vágom anélkül is, hogy ez most két helyszín. Ne rágják már a számba.
Mihályfi Balázst a Játék a kastélyban óta szeretem nagyon. De ott is ugyanígy bőgött, sajna. És az is milyen szomorú, hogy imitálta a gépelést. Ha annyira marha élethűre próbálnak mindent megcsinálni (bekapcsolt laptopok, böszme fotók, szobrok a kiállításon), akkor ne ott bukjon már a dolog, hogy az élő chatet pléjbekelik. Meg aztán a seb is az Eszter térde alatt: úgy nem lehet esni, hogy csak ott horzsolódjon. Béna sminkes, pancserbéna.
Kicsit hosszúkás volt, de érdekes (vagy csak engem érintett meg az őszinteség-téma), a színészek fullra idegesek lehettek, mert az elejét nagyon begyorsították, és nem rezgett köztük a levegő, a végén meg nem mertek örülni, hogy lement egyben.

Vissza az időben.

Nyuffvásárlás szombat délelőtt meghiúsult, hétfőre halasztva.

Szerdán első Melchiades-est a Kolibri Pincében. Ölég kevesen voltunk, de még így is több volt a mondanivaló, mint amennyi belefért a csekély időbe (kábé fél egyig, tíztől). Simon Balázs értelemszerűen – gondolom, nagyságrendekkel hasznosabb volt neki a csűr-csavar, mint Violának. Honti csak benézett, és mire érdekelni kezdte volna, mennie kellett. (Hosszas nyúzása volt ottan az orfeum-témának, félreértésekkel terhes.) Én is megmondós hangulatomban voltam, de elég udvarias ahhoz, hogy csak egy másik, csontrészeg megmondós-arcot üvöltsek le.

Kedden megesett a második (atlétapilótaképző) mozgásóra, utána próbálkoztunk ilyen összejövős-beszélgetős iszogatással, de hát… a kemény mag elég kemény volt, az újak meg furcsák. Atlasz tanár úrtól többen tanulhatnának az életről, erre jöttem rá, de korántsem biztos, hogy őneki ettől jó.
Még mindig keresünk termet, mert az első helyről helyből repültünk (át a széken, utcai cipőben, bár ez nem tánc, vazze). Aki tud ilyet (kábé nyolcvan négyzetméter, 2500/h), szóljon minél hamarabb.

A fiaim (Vajk, Vili) közben bárányhimlősek lettek. Vááá. Danicsek meg ezerrel jár. (Nem tudom, hogy lehet ép ésszel kibírni egy gyerek első négy évét. Annyira beszűkíti az anyák lehetőségeit [rossz esetben a gondolatvilágukat is, de ezzel még nem találkoztam, csak magamból indulok ki], hogy utána esetleg nem is jut eszükbe új utakat keresni. Vagy mi. Nem biztos, hogy érthető voltam.

Bali már második hónapja biológushallgató itt, de nem találkozunk egy szemmel se többet, mint Győrben. Nyilván én vagyok a hibás. Nem foglalkozom eleget a szeretteimmel. (Vagy az van, hogy nem szeretek senkit.)

Nem írtam az osztálytalálkozóról – azt hiszem, nagy részéről le is maradtam, mert Ithildinnel leléptünk az uccsó előtti busszal. Valahogy nem is hiányzott ennél több. Jump akkor már ott sem volt, O.Zs. korábban hazament – mondjuk az is valószínűleg az én hibám, hogy nem rögtön az elején akartam vele beszélgetni, illetve az meg a másik oldala, hogy jöhetett volna hozzám pre-talira, mint a másik kettő, de nem tette. Már nem is sajnálom igazán.
A szagoktól a terem felé menet most is kellemetlen emlékek jöttek elő, ami azért nem csoda – tök olyan volt, mint amikor az első évnyitón benyomtak egy csomó idegen és ezért ellenszenves arc közé, akik akkor már négy éve unták egymást. Ma roppantul élveznék egy ilyen helyzetet – legalább ebből látom, hogy fejlődtem némiképp.
Nagy csalódás volt, hogy nem jött el a magyartanár. Nemrég sikerült végre pár emilt váltanom vele, össze is tegeződtünk, oltári elégedett voltam. Meg várakozásteli, hogy most jól kibeszéljük. Erre nem jön el, én meg hallgathatom a biológiatanár megjegyzéseit, hogy hát igen, amikor bejött a terembe, ahogy látta ott ülni ezt a lányt, törökülésben a padon, egyből látszott rajta, hogy megtalálta a helyét: bölcsész lett… Vááá. Ettől igazán rosszul lettem. Elment a kedvem attól, hogy megmondjam neki a frankót. (Az osztályfőnökkel sem jutottunk idáig, de érdekes párbeszédet folytattunk, melyben nem voltam hajlandó behódolni az ő szokásos társalgási stílusának, amit – azt hiszem – mélynek szánt pillantásaival próbál alátámasztani, és amíg az ember középiskolás, el is hiszi, hogy ez így működhet. Hogy is volt? Ő: "Criticai Lapok?" Én: "Hogy?" Ő: "Criticai Lapok?" Én: "Szűcs Katalin Ágnes…?" Ő: "IGEN!" Én: "Mondjak róla valamit, vagy mi?" Ő: "Igen." Én: [véleményt elmond]. Szóval ilyen körmönfont módon arra próbált kilyukadni, hogy főszerkesztő asszonnyal egymás mellett van a balcsi nyaralójuk, és ölég jóban vannak. Aztán mire végigmondtam a véleményemet, ő is módosította némiképp a sajátját, fenntartva, hogy akármikor kellene valami segítség, szóljak, mert ő szól neki. Hát köszöntem, meg mondtam, hogy igazából lövésem sincs, miben tudna segíteni, mert amit most mi csinálunk, pont azt a réteget keresi, akik ki vannak hagyva ebből a szakmaiskodó izéből, meg hát magasról szarnak is ők ránk, ugye. [Nem mellesleg: pénteken adtam interjút – vakbél röhög – a Z'artkor netes folyóiratnak, egy élmény volt látni, mekkora lázba lehet hozni embereket valami tök közönséges próbálkozással, amiből még egyáltalán nem látszik, hogy mennyi van mögötte – azért érdekes volt, ahogy minden alap nélkül az én "szakmai" tudásomat dicsérte szembe a riportercsaj, nem is értem.]) Szóval nem fektettem túl sok energiát abba, hogy meggyőzzem a múltam szereplőit bármiről is. Leültem még a kémiatanár mellé, teljesen lelombozott. (Nemrég megmutattam keresztanyámnak a szalagavatós videónkat. A kémiatanár öt másodpercig volt látható, mire ő megjegyezte: "ez vénlány, mi?". Elhűltem, hogy de miből? honnan?, azt mondta, látszik rajta. Igen, mondjuk én is meg szoktam érezni másokon, ha hasonló élethelyzetben vagyunk, vannak közös kapcsolódási pontjaink.) Ennyit a kommunikációról.
Mindennek a tetejébe a termünk felét kiadták egy nyugdíjasklubnak, akik vacsoráltak és elmentek, közben viszont énekeltek a roma muzsikussal, akit már jóval előbb el akartunk küldeni a francba – szerintem végtelenül felháborító egy tangót vagy egy keringőt paralízis-lakodalmas ritmusban, énekhang nélkül nyomni. Legalább a kaja nem volt vészesen rossz.

Lassan lejár a blogírásra szánt időm, és még nem emlékeztem meg a sok előadásról, amit a közelmúltban láttam. Volt Körtánc, Rögv-est, A mi kis városunk, és a tööbbit neem tuudom. Ja, hát meg a Nesze. Kétszer is.

Máskor folytatom. Elvégre beteg vagyok. Feküdni kell.