Csatorna mossa el, mire sok szem nézett fel

Az ember ugye (mármint a normális ember) elgondolkodik, amikor kap egy ilyen levelet, mintha még mindig 2009-et írnánk, hogy blablabla „bazdmeg”, „képtelen vagy másokkal együttműködni, ez sokadszor bizonyosodott be”, blablabla „és te elbasztad”, „megint elbasztad”, „hányadszor fordul ez elő?”, először az jön, hogy JAJ, aztán az, hogy már megint, aztán az, hogy ez mekkora faszkalap, aztán az, hogy de igaza van, aztán az, hogy de nincs igaza, aztán az, hogy mekkora szar vagyok, aztán az, hogy erről meg kell kérdezni valaki objektívet, aztán (már utána, megkönnyebbülten) az, hogy ez tényleg egy szánnivaló szerencsétlen. És hogy vajon mit válaszol az ember, főleg ha utána már beékelődött egy témaváltás.

Aztán jó esetben semmit (legalábbis egyelőre), de valahogy hirtelen minden szituáció kezd példaértékűvé válni, és az ember (ugyanő, a normális) elkezd kis tanmeséket fogalmazni a fejében (na jó, relatíve normális). Például hogy képzeld, ma este az történt, hogy volt ez a helyzet, én álltam azon az oldalon, amin szerinted te, másvalaki azon, amin szerinted én, és bazdmeg én a végén azt mondtam, hogy jól tetted, és köszönöm (a türelmet).

De ez a relatíve normális már nem tudja teljesen őszintén elhinni másnak sem, de magának végképp nem, hogy a fordított helyzetben SEM ő a szar alak, érthetőbben: hirtelen úgy tűnik, hogy a tanmesében is ő az együttműködésre képtelen köcsög.

Hogy megint elbasztam, ez sokadszor bizonyosodott be, nem tudom, hányadszor.