Egy más szoba, egy más személy, ki felragyog a kedvemért

Ami január 1. óta nem a Damjánics környéke. Rapid szétköltözésünk egyik oka LondoniKamuLakótárs, aki lenyúlta tesóm féléves lakbérpénzét, másik oka a költségcsökkentés -> ezután két hónapig Győrben dekkoltam, legalábbis papíron, majd amikor besűrűsödtek a munkák, Pici Húgom kanapéján vagy Vadmalac újdonat szobájában csöveztem. Úgy két hete költöztem a Rózsadomb lábához, exkolléga, az Antikvárius albérletébe.

Lakáskérdések:

1. Kinek adja az ember a paprikacsumát egy nyúltalan helyen?
2. Hogy ébredjünk fel, ha senki nem rág rácsot reggelenként?
3. Mi késztet rendrakásra, ha nincs tétje annak, hogy mit hagyunk a földön?

Update:

4. Honnan a temérdek nyúlszőr, ha nincs állat a lakásban??
5. Hát a széna a zoknimon??

(Érdekes dolgot figyeltem meg ablakmosás közben. Amint rájöttem, hogy a szemközti folyton-ablaknál-írogató, Baranyi Lászlóra hajazó bácsi átlát hozzám, rögtön neki kezdtem takarítani. Persze, persze, vágyom az elismerésre, de ez azért már több mint túlzás.)

Munkafront.

A két gyerek, sok Sirály, fordítások és a kiadványszerkesztő tanfolyam mellé rém ügyesen bepasszítottam egy négyórás munkát, ami már elkezdődött, és még egy négyórásat, ami egyelőre nem. Papíron a dokumentációs tárat vezetem, de rögtön a második napon beültettek egy két és fél órás értekezletre, amit a harmadik napon egy újabb követett – és ekkor már megkérdezték a véleményemet is. (Miről?!? Miért?) Azóta özönlenek céges postafiókomba a levelek mindenféle adminisztrációs és szervezési kérdéssel kapcsolatban, valamint kinéz több fordítási feladat is. Csak arra kell vigyáznom, de nagyon, hogy megmaradjak a négyórás korláton belül. (Nem lesz könnyű, ma is sikerült benn töltenem három és fél órát, pedig hétfőn nem is dolgozom. Túl közel van a munkahely a lakásomhoz!)

Magánélet.

Az nincs. Az utóbbi pár hétben az összes munkátlanul töltött hétvégémet keresztülhúzta egy hányásos-hasmenéses vagy egy fejfájós-majdnemhányásos nap – ez elég ijesztő, úgy tűnik, a szervezetem nem szereti elengedni magát. Eddig nyilván a stressz foglalta le, hát ez most egy-két levélrevárós meghibbanást leszámítva nincs. Mert egyedülálló és páratlan nőszemély vagyok, juhé. (Azért ez a gyerek hiányozni fog.)

Egészség.

Ma újra randiztam a sebészemmel, aki, úgy tűnik, lepasszol egy ortopéd főorvosnak. (Azért ez karrier ám! Kézről kézre adnak a jobbnál jobb szakemberek!) A lábujjamon újra nő a csont, már most babszemnyi nagyságú [ez egy szakszó, a röntgenleletemen is szerepelt], pedig fél éve volt az előző műtét. Sebészem (a Főcsillés) szerint ez nem túl gyakori eset, mondta is exfőnököm az antikváriumban: "tudtam én, hogy te nagyon különleges lány vagy!". Itt az alkalom, hogy felidézzük egy 2005-ös blogbejegyzésem idevágó részletét: "Ez nem igazság! Miért nem lehet nekem tisztességes betegségem?! Azt se tudom, hogy néz ki a dokinénim, mert mióta átiratkoztam a gyerekorvostól, csak egyszer voltam nála egészségügyi igazolásért! Miért nem lehet kéz- vagy lábtörésem, arcüreggyulladásom, lumbágóm, perforálódott vakbelem, kötőhártya-gyulladásom, agyrázkódásom, félméteres nyílt sebem, vagy valami! Harapjon meg egy veszett kutya! Marjon meg egy skorpió! De ne pont NÁTHA!!! Csak ennyit érdemlek??". (Még jó, hogy a tegnapelőtt vásárolt iggen szekszi színházbajárós csizmám orrnélküli.)

Színház!

Megnyertem a pályázatot. (Ez elsősorban és leginkább a többi pályázót minősíti. Nem vicc, hallottam pár részletet.) Mindegy, lényeg, hogy az évadban ingyen megyek a Bárkába. 🙂 (Azon komolyan el kell gondolkodnom, hogy a Nagyvárad téri aluljáróban miért tárcsáztam kissé kétségbeesve az épp elérhetetlen Bátorcsajt, hogy ilyenkor mit is kéne éreznem, majd miért bőgtem el magam majdnem a metrón. Talán azért, mert tíz éve kellett volna itt tartanom. Konkrétan azt hiszem, szégyent éreztem.)

Ami még várat magára, az a macskatémájú bejegyzés. (Már csak a születésnapom apropóján is.) Egyelőre csak annyit, hogy betöltöttem a huszonhetet. Ami rém sok. Az imént egy felest is betöltöttem, mert nagyon büszke vagyok Pici Húgomra, aki ma négyesre államvizsgázott. A család fele már diplomás, csak így tovább, hajrá, anyu!