Elenged, elkap, játszik velem

Lehet, hogy hazaérkeztem. Állok a várban a falnak támaszkodva, és próbálom beazonosítani a panoráma egy-egy pontját. Szeptemberben lesz tíz éve, hogy itt élek. Megszámolni sem tudom (nem is szeretném), hány barátot és szerelmet temettem ebbe a városba. Amikor nemrég apuval sétáltam (erre is, másfelé is), minden második sarkon késztetést éreztem, hogy meséljek valami „itt történt” kezdetűt, amibe aztán nem fogtam bele, egyrészt mert lényegtelennek tűnt, másrészt túl sok körítést igényelt volna. (Megnyugtató, hogy ugyanezen sarkok mindegyikéhez van legalább egy ember, akinek ha azt mondom, emlékszel, abban a szempillantásban emlékszik.) És ez csak Buda. Ha balra nézek, sok barát ugrik be egy-egy élménnyel. Ha jobbra… minden ház, híd, templom fölött a SÁNDOR feliratot látom hatalmas betűkkel villogni. És jó. Belemerülni valami pszeudonosztalgiába. (Balra is jó! De a bal a régebbi múlt és a jelen. Más nevekkel.)

Nem volt az enyém a város, amíg átutazóként laktam benne. Időközben magamévá tettem a Lánchidat.

Most sem érzem magam letelepültnek, de pár hónapja, hete úgy gondolom, mégiscsak lehetne itt élni. A Lovas utcában, ott. Nekem, aki a keréknyom szélén állva is hegyvölgyiszonyt kap. Aki kényelmetlenül érzi magát szűk és magas utcákon, mert ahonnan jön, ott minden széles és alacsony. Akinek álma egy tanya. Mégis szeretem ezt a kerületet, nem értem. (Persze fentről, kívülről könnyű szeretni. Meg éjszaka, amikor minden reflektor a szépséget világítja meg. Sokáig könnyű. Akár négy évig.)

Na, összemásztak a hangyák. Indulok is haza, hogy le ne késsem az esti programot.

(Most még a húgyszagú lépcsőházamat is szeretem. Mert tudom, mi történt ott tavaly nyáron.)