Én nem akartam megölni az őzet

Mennyire romlott lehetek én belül, ha így meg tudok lepődni azon, hogy Esztert torzult személyiségnek, bomlott elméjűnek mondják. (Én Irén vétkeit sem láttam elsőre.) Hiszen minden előzményből annyira logikusan és magától értetődően csak és egyedül az az érzés következhetett, ami, és ez így teljesen normális.

(Félve gondolok emellett arra a délutánra [a maira], amelyen helyszínenként – húszlépésenként -, illatonként különböző arcok, érzések kevert pakli osztódó lapjaiként villantak fel előttem, bennem, és elképzeltem, ahogy azt mondom: "Ti nem léteztek. Én most napsütésben, táskával a hátamon sétálok a parton egy fiúval, akibe szerelmes vagyok, és igenis összejövünk, mindkettőnket felvesznek az egyetemre, és ez az egész borzalom, ez a nyolc év mind nem történik meg", majd elképzeltem, ahogy ezt elmesélem a pszichológusnak, elmondom, mennyire megijeszt, hogy ilyenkor ennyire kívül vagyok önmagamon, vagy lehet, hogy túlságosan is belül vagyok önmagamon, és ki az, aki ilyenkor gyilkolja a szeretteimet, ha pedig én, akkor ki az, akinek ilyenkor mérhetetlen lelkifurdalása van, de tudtam, hogy hiába mondanám, mert előtte is szerepben vagyok, és ilyenkor fogalmam sincs, mi a valóság, talán egyedül a nyúl, aki fészket rakott az ágyamba, mert az aztán kikerülhetetlen helyzet, nekem is fészket kéne már rakni – persze én azzal is manipulálnék.)