Értelmetlen órák múlnak el

Alig vártam az első olyan estét (délutánt), amikor nem megyek sehová dolgozni, nem fordítok, nem kell találkoznom senkivel és nem kell elhoznom semmit sehonnan.

Persze az én formám, hogy délelőtt kaptam egy extra sürgős fordítást.
De már annyira elegem van ebből az egészből, hogy azonnal megcsináltam.
(A G. Translate egyébként egyre értelmesebb mondatokat rak össze. Illetve legalábbis nagyon sok szótárazás megspórolható vele.)

Na de mit csináljak az estémmel, ha épp holtpontra jutottam a lomtalanítással, mosni vagy porszívózni nem lehet, és különben is UNOM az egészet?
(Tulajdonképpen az Iskolatársakat akartam olvasni. De nincs meg. És online sem találtam.)
Ilyenkor üt vissza, hogy magamhoz képest mennyire ingerszegényen éltem az elmúlt éveket. Legalábbis intellektuálisan és esztétikailag. (A többi ingert meg igazán megspórolhattam volna az idegrendszeremnek, rikácsoló vénasszony koromra.) Az ötleteimet fantáziátlannak érzem, és persze, egy darabig lehetett azt mondani, hogy minél többet olvastam, láttam, tapasztaltam, annál inkább láttam, hogy a korábban zseniálisnak és korszakalkotónak érzett ötleteket már megírta, megrendezte más, de ez már nem az, most már azért nem itt kellene tartanom.

Talán nem jókor döntöttem úgy, hogy nem megyek a POSzT-ra. Igaz, hogy tavaly rémes időpocsékolásnak éreztem, és tulajdonképpen semmire nem mentem vele, de azért mégis ez az egyetlen biztos pont, amiből aztán táplákozhatok a következő évben.

Lehet, hogy nem vagyok alkalmas adminisztrációnál többre, de egyre biztosabb vagyok abban, hogy fel kellene adni valamennyit abból a kétségbeesésből, hogy én nem fogok aládolgozni olyanoknak, akikkel együtt akartam, és keresni valami színházas vagy könyvkiadós favágós munkát. Hogy ne csak névjegytervekkel meg árajánlatkérési felülettel csiszoljam az agyamat. Hogy legalább valakik a környezetemben olyasmit csináljanak, amit szívesen csináltam volna valamikor. Az antikváriumban is hogy szerettem, amíg meg nem untam. (Ez van, munkahely terén egy évre vagyok kalibrálva. Sajnost akartam írni, de igazából nem sajnálom. Különben szépen belefásulnék valami idegőrlőbe.)

Szóval letelt az egy év. Már két hónapja. És nagyon érzem.

Most egy hétre kivonulok a pusztába, nagyon remélem, hogy összejön, amit tervezek: elfelejtem a kis lelkemet, és összekapom magam testileg meg szellemileg. Kitalálom, hogy is legyen októbertől.

A meddő estéimet pedig megpróbálom kitölteni valami hasznossal.

Például megírok egy csomó megíratlan bejegyzést.