És este jön a nagy csapat, ülnek a földön és játszanak
Gyorsan néhány gondolat a vasárnapi hálaadásparti nyomán, kapcsán és ürügyén.
1. (Bizonyos fényképeken bele vagyok szeretve a hajszínembe. Ez olyasmi, amiért igazán hálás lehetek! Ősz hajszálak [lassan tincsek] ide vagy oda.)
2. Hogy miért szerettem ezzel a csapattal lakni, nemlakni, lógni, játszani és inni*:
folkus: De én most nem arról beszélek!!
Vadmalac: Jó, de miért beszélsz olyanról, amiről nem beszélünk?!
Szomszéd: Húzd be a hasad! [Ezt vezettük be itt-repül-a-kismadár helyett.] […] Nem azt mondtam, hogy legyél kurvás!
Szomszéd: Milyen pirosak vagytok.
Vadmalac és folkus minden összebeszélés nélkül, tökéletes kórusban: MERT MI ISZUNK RENDESEN!!
2X, amikor kihúzzuk a sorszámokat, hogy ki melyik szereplőt alakítsa a festményről:
Akkor én jártam a legjobban, mert a hetedik te magad légy!
3. Istenem, el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok a barátaimért. Hogy elviselnek, még szeretnek is, és főleg azért, hogy én szerethetem őket. Ez a legjobb az egészben. Aki pedig egy tök idegen lakásban majdhogynem idegen emberek között térdeplőszékre guggol papírtölcsérrel az orrán, csak mert a Csengetett, Mylord-újrajátszásnál ráosztottuk a zöld papagájt – és még grimaszol is!, igazán megérdemli a kiscsaládtag címet.
*Update: Oké, lehet, hogy ezek csak Vadmalac spéci vodkashotjai miatt tűntek akkor annyira viccesnek.