web analytics
Legutóbbi hozzászólások
Archívum
Kategóriák

Félt, hogy az elmegy – de magától félt

– Te láttad tegnap?
– Tegnap… nem én voltam.
– És ma beülsz?
– Hát ma sem nagyon érek…
– Nem? Nagyon jó előadás.
– Nagyon jó? Hm… hát, akkor…

– Beülsz?
– Igen, meggyőztél.
– Helyes.

Eddig jó.
Az nem jó, hogy amikor kijövök, senki nem kérdezi meg, hogy tetszett.

Pedig elmondanám, hogy az első rész gyönyörű. Rájöttem, hogy minden válasz igen, ami igazán fontos, hogy mi a kérdés, és ha a válasz nem, akkor a kérdés nem volt jó.
És ó, nem mondanám, hanem üvölteném, és talán ütnék is közben, valahová, hogy a második részt mennyire gyűlölöm. Mélyről és elszántan gyűlölöm, ha valaki úgy játszik egy másik emberrel, hogy nem tudja, mit akar, és azt sem, hogy mit akarhat a másik. És erről szólt az egész, már az elejétől kezdve, beszéltek, szörnyű volt, táncelőadásban ne beszéljenek, akartam, hogy hagyják abba, aztán abbahagyták, és basszus, elkezdték lemozogni ugyanazt. Harminc perc szándékos és gyűlöletes ügyetlenkedés nem egymással, hanem a másik emberrel mint tárggyal. Hogy úgy tudtak egymás szemébe nézni, hogy pontosan lehetett tudni, hogy saját magukat látják a másik szemében.
De megérdemelték egymást, basszák meg.

És én is megérdemlem, hogy senki nem kérdezi meg.

[Utólag itt elmondanám, hogy most látom: viselkedéselemző pszichológus közreműködött a második produkcióban mint kutatási partner. Arra persze senki nem gondol, hogy poszttraumatikus terápiás szupportert állítson a kijárat mellé, köszi, dögöljünk csak meg a felkavart szarban.]