„Garp szerint a világ – írta Donald Whitcomb – olyan, hogy emlékeznünk kell mindenre.”

Tegnap éjjel időutaztam. Visszanéztem a szalagavatós videónkat (eleve a videó egy pici időutazás, meg a tévé), mert akartam látni, hogy az akkori egészen másfajta görcseim és a leépült, mai napig maradéktalanul vissza nem szerzett gátlástalanságom hogyan tükröződnek a tartásomban, a mozgásomban, az arcizmaimon.

Olyan sokszor megnéztem már (tényleg sokszor, én afféle megszállottan újraolvasós-újranézős-visszatekerős befogadó vagyok), de pl. a szeptemberi osztálytalálkozó óta nem, és nagyon izgalmas volt most először fejben feketepéterezni, úgy értem, összepárosítani a dolgokat, nem csak egyszerűen belesüppedni abba az időbe, hanem megpróbálni egyszerre érezni azt, ami akkor volt azzal, ami most van, nem általában vagy bennem vagy az életemben (arra majd később kerítek sort), hanem a kapcsolataimban, a barátaimmal, hagyni megint azt érezni, hogy a helyemen vagyok egy osztályban (nagyon lassan jött el ez az érzés, de talán emiatt is nagyon stabilan jelen van azóta egyfolytában), látni, ahogy megbeszéljük a műsor előtti elintézendőket, érezni a kooperáció örömét, a vibráló barátságszálakat, és akkor hirtelen átfordítani a kapcsolót, elképzelni a legutóbbi találkozásokat, a távolságtartást, a tapintható udvariasságot a köztünk lévő elhidegülésben, a viszontlátás őszinte örömét szinte tíz év után, és elfelejteni a köztes évek neheztelését, feszültségeit, érezni a totális közönyt és hogy milyen nevetséges volt ez az egész, vagy éppen hálát és boldogságot, hogy a legfontosabb kapcsolat megmaradt, és bár akkor lehetetlennek tűnt, de mégis mennyivel mélyebb lett és barátibb és jelentősebb… Ezeket EGYSZERRE megélni… keserédes, szívfacsaró, de boldogságos katarzis, olyan, mint Az időutazó felesége, de még inkább, mint az Őszi álom, egy pillanatba sűrűsödnek sorsok, érzések, világok…

És ha még meg tudom ezt fejelni egy harmadik, külső nézőponttal… ritkán sikerül, de akkor borzongató.
„Nem telik bele két év, és meghal az édesapád.” „Most azt hiszed, nincs értelme az egésznek, de alig fél év, és összefekszel leendő férjeddel a gólyatáborban…” „Srácok, pár év, és elkezdtek kopaszodni.” „Ha azt mondom, Vegasban házasodsz, majd egy év múlva el is válsz, elhiszed?” „Neked nem mondok semmit. Küzdelmes évek várnak rád. De végül jobb ember leszel. Ha időben lépsz, megkaphattál volna. Csak sosem egyszerre léptünk. Ki tudja, hol tartanánk ma.” „Érdekelne, hogy mit gondolsz a keresztény szektákról… mielőtt még bekerülsz az egyikbe.” „Bocsáss meg a szüleidnek, előre is.” „Büszke vagyok rád, hogy együtt tudsz élni – és jól élni! – a saját magadról alkotott elképzelések és elvárások kényszerű átformálása utáni önmagaddal.” „Hidd el, tényleg olyan vagyok, amilyennek most látsz. Fogadd el, hogy így tudlak szeretni, és a csalódás ellenére kérlek, tarts meg magadnak úgy, ahogy én megtartottalak téged.” „Tanárnő, a tízéves találkozón maga halott lesz. Halott… Ne féljen már végre őszintének lenni magához. Nincs sok idő…”

Magamnak is ezt mondogatom.