Ha a fehér zaj zenél

A szaglásommal mindig voltak problémák, egyfelől hogy mindent megérzek (anyám orra, haha) (de hogy miért nem emlékszem SEMMIRE ebből az előadásból, csak arra, hogy utána még hónapokig poénkodtunk a címével…), szóval egyfelől túlérzékenység, ami nem megy át abba, hogy idegesítenek a szagok, csak megmarad azon a szinten, hogy regisztrálok mindent, másfelől meg hogy saját magam viszont egy ilyen ÜBERGIGAMEGA vakfolt vagyok magamnak, megőrülök attól, hogy nem érzem magamon az illatokat meg a semmit, új tusfürdőt is legfeljebb három napig – ezért aztán meggyőződésem, hogy folyton büdös vagyok, a szobámban meg állatszag van. (Ma éjjel mondjuk egy vendégmacskával küzdöttem, de már jó sok éve nincs sehol semmilyen állat. Csak a rettenetes komplexus.)

Tegnap ez az egész ott csúcsosodott ki, hogy az egyik munkahelyemen megkérdezték tőlem, hogy mi ez a kellemes illat, és én néztem bután, hogy öö, hát főtt csirkecomb rizzsel, mert azt ettem, és eszembe sem jutott, hogy a tizenötezer forintos nyári parfümömről kérdeznek.

Aztán a látásommal is lehetnek problémák, ráfantáziáltam a Moszkván hittérítő-éneklő csoport molinójára a Nem én vagyok a Messiás feliratot, pedig hát Én vagyok a feltámadás volt az.

És van még az, hogy megérzem, mikor ébrednek fel a másik szobában. Úgy, mint amikor elsétálsz egy nyitott ablak előtt, és ha nem hallasz semmit, akkor is tudod, hogy megy benn a tévé vagy nem – valahogy megváltozik a levegő hangja.

(Arról nem beszélek, amikor több mint fél éven át felébredtem a hazaérkezőre. De hogy nem a lakásba, hanem a házba. [Panel.] Vagy a ház elé. Mert az extrém helyzet volt.)

Aztán ma reggel láttam egy bácsit a villamoson, aki a bőröndje aljára szerelt egy polcot, rajta kerekekkel és szekrénylábakkal, így turbózta fel a nyilván nem jól guruló gurulósát.

És hát azért valahol jó érzés, hogy más se normális.

—
(Ez meg hogy rárímel minderre.)