„Honey, it’s another embarrassing moment for your diary.”

És amire nem tértem ki, pedig közben még eszemben volt, hogy lehetett azt hinni a nyilvános blogomnál, hogy kulcslyukon leskelődés meg zsigereimben turkálás meg az elérhetőség ugyanakkor nemkimondás gyönyöre, de, azzal együtt, hogy nagy leckét kaptam ennek a hátulütőiről, továbbra sem gondolom, hogy ilyenek miatt kell titkosítani egy blogot. Ezek nem intim dolgok. Az viszont, hogy már másodszor kell a facebookról megtudnom, hogy elmarad a másnapi előadás a Bethlen téren, bizonyos értelemben az.

Igazából meg csak azt akartam mondani három órával ezelőtt, amikor elragadott a frazeológiám, hogy ha Blair Waldorf és Chuck Bass nemet tudnak mondani egymásnak, akkor én BÁRMIRE képes lehetek.

Az a jó a Gossip Girlben, hogy pörögnek a dolgok, mindegyik szereplő megcsinál bármiféle faszságot, ezért nagyon jó pszichodramatikus játék tud lenni, hogy mindig mással azonosulunk. Szemben a Gilmore Girls-szel, ami egészen másképp terápiás.

De ez már egy másik bejegyzés lenne.

Ezt a címet valószínűleg megint csak én értem – több barátot kell szereznem sokkal mélyebb közös múlttal. Vagy aggyal.