Hosszasan nyújtózik minden út
Ma az történt, hogy kicsit lötyögősre vettem a figurát (meg a húgomtól kapott nadrágokat). Nem is tudom, szerintem egész délután arra koncentráltam, hogy majd ha este alvósbébiszittelek, problémamentesen tudjak dolgozni a Fogalmazó laptopján. (Persze indulás előtt derült ki, hogy a Wordot mégsem telepítette fel. Egyébként meg nincs a gépen annyi szabad hely, hogy rá tudjak másolni egy nyomorult ötvenperces epizódot.) Végül dolgoztam, persze (duplán tehát), de nem bántam volna, ha még kiruccannak valahová a szülők mozi után. (Itthon állatszag van, és zaklat egy nyúl. A zoknikat meg a mosógépben felejtettem.) Egy barátjuk hazahozott, hát valahol lehetetlennek tartom, hogy húsz perc alatt is meg lehet tenni azt az utat, ami nekem egy óra BKV. Itt nem lehet élni, ebben a városban. Bicikli nélkül.
Ma arra jöttem rá, hogy utálom a redvás edényeimet, amikben mindig leragad meg odaég valami. Így nem lehet jókedvvel főzni. (És nem a technikámmal van baj, más konyhákban problémamentes vagyok.) Most mondjam azt, hogy ebben a lábasban soha többé nem főzök zabkását? (Hetedik éve ebből tejbegrízezek. Úristen, majdnem kétszer annyit laktam Pesten, mint Győrben! És már feleannyit, mint Vásárhelyen! [Hány éves a kapitány?]) De akkor miben?
Holnap igyekszem megkeresni az edényrevalót. (Majd elköltöm kisállatketrecekre, nyilván.)
