I’ve tasted blood and I want more, more, more, more

Rész(l)egesen karaokepartiba fulladt estében felajzva otthagyatni nem jó.
And that's just one small fraction of the main attraction.

"Nem tudsz a felnőttek világában érvényesülni, ezért próbálkozol a passzív agresszióval."

"Régóta várok egy csákányos emberre. De nekem nem volt csákányom."

Továbbá minden maszkulin őserejét beleadva földre tepert egy pap.

Hát ezek történnek kinn és benn.

The Ring közepén állok. (It only leads to trouble and seat wetting.)

"De fél pillanat. El is felejtettem, hogy maguknak halvány dunsztjuk sincs róla, mi is ez az egész. Oly gyakran alakul így, amikor az ember elkezd egy történetet. Hévvel és energiával telten elrugaszkodsz a rajtvonaltól, akár egy tüzes csatamén a harcmezőn, és nyomban ezután azt kell tapasztalnod, hogy az ügyfelek toporzékolva sikítoznak lábjegyzetekért."

Álmomban hosszú hajad volt, és buta kis játékokat játszottunk egy hatalmas ágyban.

Milyen volt szőkeséged?
Nem tudom.
Fáj.

Kati azt mondta, találjak neki egy Bercit. Egy bercit. De milyen egy berci? Létezik egyáltalán? Vagy csak az én hagymázas képzeletem szüleménye? (Mi a szar az a hagymázas?) [Milne jön: „Nem tudom, hogy találkoztál-e már Kicsodával, ő egyike azoknak a különös gyerekeknek, akik hétfőn négyévesnek látszanak, kedden nyolcnak, szombaton meg huszonnyolcnak. És sosem tudod, hogy ez most olyan nap-e, amikor ki tudja mondani az „errr”-eket.”] Ők (Kati meg Ildi) azt mondták, Berci tökéletes, de miért nem látják, hogy nem az? Miért gondolják egy tök idegen emberről, hogy annyira jó és kedves meg minden? Szerintem Berci inkább idegesítően tökéletes, illetve nem az, hanem annak látszik, és ez egyre IDEGESÍTŐBB! Mert úgyis lehet tudni, hogy nem az. Nincs is olyan, hogy berci. Minden berciben ott lappang az állat. Vagyis inkább az ember. Mert amit az emberek tökéletesnek neveznek, az csak egy eszmény, egy földöntúli idea, és mint ilyen, itt a földön életképtelen. Ami igazán gyönyörűvé teszi az egészet, az a fékevesztett, pőre naturalizmus a maszk alatt. Engem az EMBEREK érdekelnek borzasztóan, hogy milyen eszközökkel, mennyire hatásosan fojtják magányos órákba vagy kitárulkozó, rövid éjszakákba a bennük tomboló önmagukat. Szeretem lepucolni a maszkokat. De csak fokozatosan és időben is lassan, vigyázni kell az ilyesmivel, különben mellbevágó és kiábrándító. Viszont ennél fantasztikusabbat…! Belátni egy ember bőre alá, az alá a bőr alá, amit addig ruha takart előlünk… Persze teljesen más a dolog, ha a bőrt ismerjük igazán, szóval egy olyan ember lelki mélységeit megpillantani, akivel nap mint nap beszélünk hétköznapi témákról. Az ugyanis borzasztó és utálatot keltő és az ember legszívesebben szétrepedne vagy hányna egy nagyot, hogy minél hamarabb kitisztuljanak belőle a hallottak és megszűnjön a csömör, mert hogy egy ember milyen belül, azt te is tudod vagy legalábbis sejted, de ha lehet, inkább nem akarod tudni, hallani sem róla, mert az olyan kiábrándító, viszont egy bábbal (akit addig csak bábnak láttál, akit nem ismersz az emberi oldaláról) más a helyzet, úgy hirtelen annyira tisztának és érintetlennek és gyönyörűnek és bonyolultnak és kedvesnek tűnik az egész emberi belsőség, igen, még bonyolultnak is, ellenkező esetben egyszerűen és egysíkúan disznó és undorító és sekély az a mélység… Na értitek? Messze jutottam, de az a lényeg, hogy bercik nem léteznek, az embereket mi magunk teremtjük olyanná, amilyennek látni szeretnénk őket, mégpedig helyes kezeléssel. Véleményem szerint a helyes sorrend: báb, belsőség, ember. Figyelj valakit messziről, csodáld és tiszteld, mert így nemessé válik mindaz, amit ő cselekszik, még az is, hogy leviszi a szemetet, félelmetesen vonzóvá válik az, hogy rágja a körmét vagy izgalmában dadog vagy imádja a löncshúst. Ha ezután beszélsz vele, csalódni fogsz, mert rájössz, hogy nem különb nálad vagy a többieknél. Nem – előbb vedd magadhoz a borotvaéles szikét, kegyetlenül marcangold szét belülről, hatolj be lelke legmélyebb, legrejtettebb zugaiba is, ismerd meg azt, amit még ő sem ismert magában, csodálkozz rá a tiszta, őszinte romlottságára, szeresd, imádd, csodáld – de tartózkodj a hétköznapi lényétől. Ha ez megvolt, de akkor és csak akkor, lassan fedezd fel a bőrt is. Keveset és finoman, hogy ne fájjon nagyon. Ha így ismered meg, már nem lesz, ami csalódást okozzon. És légy elégedett, hogy létrehoztad a saját, különbejáratú bercidet. Ami csak neked van a világon, tőled el nem veheti és nálad jobban nem ismerheti senki soha.

Hé, Oberon! Csillagzik az éjszaka! Nedveskutyus-szagban, alvó emberek falain kívül, szemembe nézve simítsd meg ujjaddal ajkamat.

“Megismerkedtem X., de nem kerültünk közel egymáshoz. Különben is felesége van és én elvből utálom a nős embereket.”

Elvek! Elvek! Korlátok közé zárják a lelket! Bah! Különben meg azért fantasztikus! Az agglegények (ha) azért fásulnak el, mert úgy érzik, magánéletileg nem vitték semmire, a nős férfiak meg azért, mert bezárva érzik magukat egy végzetessé vált fiktív álomképbe, persze ez nem tudatos, tehát vigyorogva sorvadnak bele. Mi a különbség, basszus? Az egyik engedett a csalogató társadalmi normáknak, a másik meg azért sóhajtozik, mert kihagyta, holott tudja, hogy ő csinálta JÓL, de mégsem lesz tőle JOBBAN. Hol a boldogság mostanában? Az élet szép és tépni akar. (Meg is teszi! Tanuljátok meg élvezni! A gyönyörbe haljatok bele!)

Néha így érzem

Ott ülsz E Bácsiéknál, hallgatod, ahogy elmesélik, ki járt náluk tegnap, és milyen az a lány igazán, és egyszer csak valaki hátulról megfogja a vállad. És ott marad a keze. Aztán te megfogod, és magad elé húzod a karjait, és együtt hallgatjátok tovább E Nénit, és mosolyogsz. És ő visszamosolyog, mert látja a szemedben, hogy ki áll a hátad mögött. És tudja, hogy a következő pillanatban már az ölében ülsz, együtt ültök a széken, hátadat a mellkasának támasztod, fejedet a vállára hajtod, és nézed a kezét, és megfogod a kezét, és elhelyezkedsz az ölében, és miközben együtt nevetsz E Bácsival, valaki nevet a hátad mögött, és te megszorítod a kezét, érzed arcszeszének illatát, és ott maradsz soká, és amikor felállsz, veled áll fel, de nem ereszti el a kezedet, és te sem az övét, és érzed, hogy legszívesebben itt és most. Aztán elköszönsz, kimész az ajtón, lemész a lépcsőn, és érzed, hogy fázik a hátad, és már egyedül ballagsz a metró felé.

[Szolgálati közlemény: E Bácsi azóta meghalt.]