Így most jó, nem kell beszélni

Nehezen írok.

És sosem gondoltam, hogy ez probléma lehet, pontosabban sosem gondoltam bele, hogy mi az, hogy írás, attól eltekintve, hogy vágytam arra az életformára, ami ezt teljes időben lehetővé teszi. A nappal kelni, mire a család ébred, már megírni fél fejezetet, reggelizni, írni, ebédelni, csinálni valami egészen mást, és írni, ha már mindenki lefeküdt.

Abban a három hónapban, amíg nem volt állásom, kiderült, hogy ha nem kell semmit csinálnom, akkor nem is csinálok semmit, ez az első pont, ahol bukik a jövőképem.

Aztán: az utóbbi időben sokszor előfordul, pedig nem is haladok a fordításommal, hogy megírok egy fél akármit még napfelkelte előtt, és írok akkor is, ha már mindenki lefeküdt, de ez határozottan nem olyan jó érzés, mint ahogy én azt annak idején elképzeltem. (Valószínűleg ez az egyik fontos oka, hogy az egész életemre már nagyon sok éve, de ha visszagondolok, tulajdonképpen mindig is átmeneti állapotként tekintettem. Ami most van, az rossz, tehát ez még nem az igazi. Na de majd…!) Igaz, közte dolgozom még tizenpár órát. De ez mindegy is. Ha éppen valami blogbejegyzés ömlik kifelé, teljesen mindegy, hány óra van és hány óra mi után. Az a baj, hogy ez nem munka.

Valószínűleg a hozzáállásommal van baj. Még a magyar szakon sem volt ezzel különösebb problémám (ha az emlékeim nem csalnak): ahogy írtam, úgy jöttek a konklúziók sorra, mostanában viszont előre dolgozom, az anyaggyűjtés után vázlatolok, de egyszerűen képtelen vagyok mondatokba bővíteni a vázlatot (tömöríteni mindig tudtam, bővíteni rettenetesen nem, hiszen a tömörítésemben minden lényeges benne van, csak nem mondhatom el még egyszer ugyanazt!), amikor meg elkezdem, akkor másfelé megy az egész gondolatmenet, nagyon gyakran még a végkövetkeztetés is!

Egyszerűen spontán írok jól, és megpróbálom ezt megváltoztatni, hogy egy magasabb szintre emeljem.
Csak így lentebbről indulok.

Kérdés, hogy ez jó lesz-e.

Írva gondolkodom! És amikor fejben megírok valamit (mindig, nagyon gyakran), akkor leülve már nem írhatom meg ugyanazt még egyszer, de ha nem ugyanazt írom, nem ugyanazzá állnak össze a dolgok.

Nagyon jó ez a tulajdonság valamire, csak még nem látom, hogy hogyan tudnám kihasználni.

Nem írhatok folyton gondolkodás helyett!
Pont amikor kezdeném kidolgozni a pillanatban levés projektemet. Hogy mindig csak azt csinálni, abban lenni, arra gondolni, ami van. (Persze lehet ezt úgy is, hogy amikor írás van, csak az írásra koncentrálni. Ami nevetséges, mert az írás a papíron gondolkodás.)

Ez megint furcsa, vagy csak rossz megfogalmazás, mert amikor spontán írok, egyáltalán nem gondolkodom. Hanem jön. A gondolás meg a gondolkodás fogalmát lehet, hogy jobban meg kellene különböztetni. Tehát gondolva írok (vagy írva gondolok, inkább), nem pedig gondolkodva, így fordulhat elő, már ha hiszünk Vadmalacnak, hogy írásban mindig flörtölök*.

És tulajdonképpen élőben is, ha nem figyelek.
(Sajnos ha igen, akkor mindig kiderül, hogy nem akkor kellett volna. Vagy nem arra.)

A pillanatban levés az én írásomnak egyáltalán nem tesz jót. Igazából ez a bejegyzés egy ilyen pillanatról akart szólni, de nem tudtam hozzáfogni. Nem egy olyan pillanatról, amibe bármikor újra bele tudom élni magam, ha elképzelem, mi vezetett oda, vagy milyen mondatokat mondtunk közben. Ezek amolyan kétértelmű pillanatok valószínűleg, ha fel tudom őket idézni. Tudom, hogy mit gondoltam, és ehhez képest mi volt, ami történt. Így kettő. Vagy kétsíkú. Plusz még a többi szereplő síkjai.

Ebben a mostani pillanatban nem gondoltam semmit. (Jó rövid pillanat volt mondjuk.) Előtte meg utána igen, és fogalmaztam is mondatokat, és zene is ment a fejemben, de nagyon tudatosan végül sikerült elérni, hogy egy pillanatra ne legyen semmi. Pontosabban hogy minden egyértelmű legyen.

Nem terveztem az elindulást, csak követtem egy sünt, és ha már ott voltam a kapunál, gondoltam, kinézek, mégsem lehet, hogy olyan messziről jön ez a zene. Elmentem a sarokig, messzebb nem, mert nyitva hagytam a kaput. Aztán visszafutottam.

Aztán már csak a kulcsért nyúltam be, kívülről zártam és elindultam. Futottam. Éjszaka volt, én hosszú pizsamanadrágban, átlátszó fehér felsőben és bugyi nélkül. Összevissza kötött hajjal. Futottam, kifulladtam, sétáltam, újabb utcákba pillantottam be, hátha tényleg csak egy magánházból jön a zene, az nem lehet, hogy olyan messziről idáig hallatszik, és mindig máshonnan visszhangzik.

Nem tudok addig futni sajnos, hogy leálljon a gondolkodás, mindig csak addig, hogy majdnem, de akkor leáll a tüdőm is, és meg kell állnom. Az egyik ilyen leállás egy útkereszteződésben volt, körbefordultam, és teljesen egyforma utcák szűkültek mind a négy irányba. Csönd volt, levegő, hűvös, ziháltam, és minden egyértelmű lett.

Utána persze éreztem, hogy ez valami volt, és elkezdtem fejben blogbejegyzést írni róla. Aztán mentem-futottam tovább, de akkor már célja volt, úgy döntöttem, ha megtehetem, elmegyek a színpadig, legalább látótávolságra, érdekelt, hogy ez a nyávogás tényleg karaoke, vagy valaki ezt így gondolja műsornak. (Az utóbbi.) Futottam úton, járdán, végül odaértem, jó messze megálltam, felnőttek táncoltak, kamaszok a sötét játszótéren bandáztak, a zenekar örökzöld slágerek kétperces rövidítéseiből mixelt össze egy több órás műsort (apám hajnali kettőkor még mindig nem aludt, nem mondom, hogy a város másik vége, de elég messze. Abban a megnyugtató nagy csöndben messzire terjed a hang), a dobos kinézett rám, ott álltam átlátszó pizsamában. Ma már nem mennék ilyen helyekre, de gyerek- és kamaszkorom létélményét újra átéltem. Nem tudtam, hogy volt ilyen létélményem, de azt igen, hogy van ilyenem, hogy előre nosztalgiázás. Hogy van valami zenés dzsembori, én meg mellette vagy benne vagyok és csak figyelek, hogy majd hú, egyszer milyen jól fogom magam érezni egy ilyenen. Hú, mennyire jó lesz, ha már elengednek egyedül, és így fogok bandázni a barátaimmal. (Sosem tettem, vagy ha igen, az egész más volt.) Hú, mennyire jó lesz, ha már nem leszek gátlásos táncolni, mert minden apró mozzanatot előre begyakoroltam. (Hah.)

Sosem lett volna olyan jó, mint elképzelni, ezt tudom. Másképp lehetett volna az.

De ahogy ott álltam, otthonérzésem lett. A helyemen éreztem magam. Kívülről voltam a pillanatban, vagy nem tudom, lehet, hogy csak mások pillanatát néztem kívülről, és az enyémben, a megfigyelő pillanatában pedig teljesen részt vettem. De nem gondolkodtam, sem benne, sem előre, sem hátra.

Hazafutottam. (Már amennyit bírtam. Fél kereszteződéseket.) Rájöttem, hogy én vagyok, és én vagyok a legtöbb, ami lesz, és erre kell koncentrálnom. Még nem fogalmaztam meg, már csak otthon, amikor csuromvizesen bedőltem az ágyba anyám mellé, és a zene hangosabban dübörgött, mint amikor ott álltam a színpad mellett, hogy jobban kell szeretnem magam annál, mint hogy beérjem azzal, ami. (Ezeket persze tudja az ember, de egész más, amikor érzi is, és érzi azt, hogy ez igenis lehetséges.) És ezt elmondtam még néhányszor, mert az igazán fontos felismeréseket mindig elfelejtem, ha nem figyelek (és ilyenkor nem figyelek, ezért juthatok felismerésekre). És a dalszöveget is elismételgettem, ami hazaúton kattant be, amikor próbáltam a futásra koncentrálni és a testemre, de az elég rossz volt, próbáltam arra koncentrálni, hogy kifussam magamból a mindent, akkor meg Foer jutott eszembe, hogy igazából még kigondolkodnom sem sikerült, bár volt néhány pont, amikor azt éreztem, hogy le tudnám hagyni a bennem futó démont. Ha kicsit jobban futnék. Persze akkor a démon is gyorsabban futna.

(Ezt találtam most az előbb linkelt bejegyzésben: „ÁTGONDOLNI nekem az esetek többségében azt jelentené, h _elképzelem_ a dolgokat??” És igen. Sokféleképpen. Nagyon ritkán van, hogy valami váratlanul ér, mint amikor pár hónapja egy állásinterjún öregnek neveztek, vagy amikor a majdnemvolt lakótársam elmagyarázta, hogy muslicákat tenyészt. Úgy képzelem, hogy a lehetséges forgatókönyvek egy középpontból kiindulva sugárirányban távolodnak, van egy kör, amin belül vannak a racionális történések, és ezek sokkal közelebb vannak egymáshoz, mint ha a körön kívülre csúszunk valamelyik vonalon, és azok egymástól. Tökéletes ellentétben álló forgatókönyveket mindig ugyanolyan valószínűnek látok, és végig is gondolom mindet, de az abszurdba már csak néhány szálat követek, nyilván a sajátjaimat, az abszud meg pont attól abszurd, hogy valaki más hülyesége, és soha az életben nem jutna eszembe.)

Szóval úgy döntöttem, arra koncentrálok, amit a fejemben hallok. Önkívületi állapotban futni még mindig jobb, mint bárhogy máshogy futni. A négy sor, ami bekattant még a színpadnál, valahonnan nagyon mélyről jött. Szoktam szomorkodni azon, hogy mióta internet van, és mindent letöltöttem mp3-ban, már nincsenek olyan múltba süllyesztős flasheim, mint amikor egy-egy elfelejtett számot megtalálok véletlenül. Na hát ez egy ilyen elfelejtett volt, és oka is volt annak, hogy a múltban maradt. Négy sor ugrott be, elsőre egy-egy szóban nem is voltam biztos, de amikor tudatosult, hogy mit éneklek fejben, rögtön tudtam, hogy ez megoldás valamire. Vagy üzenet. Recept. Megoldás MINDENRE. Nem tudtam, mi ez a dal, ki énekli, nem tudtam a többi sorát sem. Ennyit horgászott ki az agyam a háttértárból. (Szerencsére.)

Volt olyan pont, ahol repültem. Attól is, hogy tudom a megoldást, de inkább attól, hogy így is lehet. Vagy lehetne. Hogy csak rajtam múlik. Hogy nem biztos, hogy másra kell koncentrálnom, amikor nagyon el akarok érni valamit, hanem most már tartok ott, vagy most már mindegy, vagy tényleg egyszerűen csak megengedhetem magamnak, hogy ne koncentráljak semmire. Rosszabb tényleg nem lehet, mint amiket elképzeltem. Ha pedig kívül kerülünk a nemabszurd körön, akkor jogomban áll nevetni. Akkor nincs miről beszélni. (Így nem dolgozom az Átriumban egyébként. :-))

Repülés közben nem lehet írni. Megmondta ezt már a magyartanárom középiskolában, csak más szavakkal, hogy a banális és a távolságtartó között hogy lehet egyensúlyozni, szóval tudni tudom, csak csinálni nem, egyelőre, úgy látszik. Egyféle vagyok, és még nem találtam ki, hogy ez az egyféle mire alkalmas.

Na.

Ugye nem kell mondanom, hogy egyáltalán nem ezekről terveztem írni.

*Ebben a privátcsoportos fb-beszélgetésrohamban merült fel legutóbb (nem először), ez is nagyon tanulságos:

folkus
április 15. · Budapest
Valaki most azonnal legyen itt és segítsen, mit kell válaszolni annak, aki ezt írja a lakótárskeresős bejegyzésemre, hogy

„Hm. Es egy hetero pasival nincs kedved randevúzni? Ez is komoly.”
és amikor én azt írom neki, hogy
„lakni! lakni kell.”
akkor megkérdezi, hogy
„akkor negativ?”

Én ezeket a helyzeteket NAGYON NEM KEZELEM JÓL!!
Segítség!!
Ez ma már a harmadik traumatikus kommunikációs félremenésem lesz, ha nem írok rögtön valami vállalhatót!

Víta
a kerdesere valaszolj! nem olyan bonyolult az! 😉
április 15., 21:13 · Tetszik

folkus
lófaszt nem!
április 15., 21:13 · Tetszik

folkus
az? igen? most igen? egyelőre igen? negatívabb nem is lehetne?
MIÉRT VER ENGEM AZ ISTEN!!
április 15., 21:14 · Tetszik