I’ll do it naturally

Továbbá van a gyermeki én és a felnőttszerep, de az csak szerep, az ügyintézőé. Világnézetileg, világmegvitatásilag meg nincs más, csak egy demagóg öregembervisszhanggal telt fejű, kételkedő kamasz.
Ezen vajon a normális emberek túllépnek egyszer? Mikor? Mikor szűnnek meg gyereknek lenni, szerepet játszani, mindent megkérdőjelezni? Tudom, hogy nem voltam igazi gyermek, tudom, hogy most kell bepótolnom a szeretetre vágyást, a teljes belefeledkezést, a rászorulást, az elfogadást, az odaadást, a világra visszamosolygást, a játékot, a mindentkipróbálást, és most kell bepótolnom a kifejezését minden rossznak, amit elnyomtam magamban, a haragét, a megbántottságét, az irigységét, a szomorúságét, a féltékenységét, a félelemét és az egzisztenciális félelemét, a kétségbeesését, a bizonytalanságét, a csalódottságét, a veszteségérzését, tudom, és jó lesz, és menni fog nekem, mert már nem szégyellem magam (csak néha), és persze, kell ez az egész, de kérem, legyek túl rajta gyorsan, és minél kevesebb embert bántsak vele, legyen ez egy sikerrel megmászott, meredek sziklafal, amelynek a tetején végül nő lehetek. Felnőtt, és nő. Nem valami lefekvés után pizsamában viháncoló, gyilkoscsizmás vamp.