Íme az ideális love

Ha valóra akarjuk váltani gyerekkori álmainkat, fontos tudnunk, hogy melyek is voltak azok. Ezen okból bányásztam elő egy régi (gyerekkori) regénytöredékemet, ami egyfelől annyira gáz, hogy nem másolnám be, másfelől viszont több szempontból meglepő és egyben tanulságos is. Ja, és szórakoztató. Én legalábbis rég röhögtem ennyit. Természetesen nem fejeztem be, a cselekményig sem jutottam el, igazából az az utópisztikus jellem-, család- és életmód-ábrázolás érdekes, amit, azt hiszem, a regényen túl is valóra akartam váltani. Persze túlszíneztem, de attól tartok, minden sorát komolyan gondoltam. Amit legkevésbé értek, az az akkori legjobb barátnőmmel való viszonyom ábrázolása: ha magamról feltételeztem is, hogy egyszer kitör belőlem a saját ideálom, róla nem gondolhattam, hogy valaha is ilyen lesz és mi ilyen viszonyban leszünk. Ő sosem volt Diana Barry! Én pedig sosem leszek olyan, aki bizalmas barátságba kerülne egy Diana Barryvel. (Illetve bárkivel. De ennek még adjunk esélyt.)

Ebben az ideális életben engem Rebekának hívnak. (Már itt röhögök.) Férj, három gyermek, négy kutya (illetve a történet kezdetekor épp három kölyökkel több, és ígéretet teszek férjnek, hogy tartani fogom ezt a létszámot). Rebeka egy pólós-farmeros, naponta a kutyáival birkózós, ha jól értem, férjet az utóbbi időben szexuálisan elhanyagolós, bájosan manipulálós, ún. „jóhírű” állatorvos.

A férj Béla, akit Rebeka teljesen érthetetlen okból a gimnázium óta Tivadarnak szólít (hangosan röhögök), botanikus, de úgy érzi, elérte pályája csúcsát, és, nem tudván ellenállni felesége manipulációrohamainak, hamarosan átképzi magát entomológusnak, bár az „nem az ő világa”. Béla aggódik az anyagiak miatt, titokban féltékeny az összes kutyára, és nem hisz az animálszexben. Béla ruhákat vásárol legifjabb sarjának, amíg felesége az ebekkel hentereg. Béla, úgy tűnik, egy hatalmas, kitaposott papucs.

Történetünk idején tizenhárom éves az idősebb fiú, Lőrinc Vilmos. Vilka. Meglehetősen feminin vonásokat mutat. Hozza-viszi, öltözteti, felügyeli öccsét, a négyéves Flóriánt, kutyaideálja „szelíd és kedves”. Naplóját külön regényben terveztem megírni. Flórián egy tipikus sajtkukac, nővérével, a tizenkét éves Valérkával pedig nem találkozunk, mert az egész sztori alatt születésnapi zsúron van. Neki az a fontos, hogy leendő kiskutyája jó erős legyen. Valérka valószínűleg egy maszkulin feminista állat, ami ilyen szülői háttér mellett tökéletesen érthető. (Valahol vannak további részletek is a gyerekekről, Vilka félbehagyott naplójában, talán később előkeresem. Úgy rémlik, hogy mindenkinek két neve volt, és talán Vilkáét is csak ott tudjuk meg. Meg a kiskutyákról is több szó esik. [Még több!])

A családnak szigorú napirendje van, amelyhez mindenki nagy örömmel tartja magát. Szombatonként például együtt edzenek privát konditermükben. („Torna! Alig várom. Minden vágyam egy kiadós testedzés. Gyerünk máris a tornaszobába!” – lelkesedik Vilka, talán abban a reményben, hogy kevésbé tűnik homárnak, ha kigyúrja magát.) Mindenki őszinte, mindenki empatikus, mindenki tapintatos, mindenki szereti a másikat, mindenki ki is mondja mindenkinek, hogy szereti és kedvesnek találja és hálás neki és büszke rá. Mindenki megosztja mindenkivel minden aggodalmát, hogy együtt vegyék fel a harcot a mindennapok fenyegető veszélyeivel.

Komolyan, nem is tudom, melyik részét valósítsam meg először ennek a szép álomnak. Ha bármikor úgy érezném, hogy megfeneklett az életem, kérlek, idézzétek nekem a következő párbeszédet:

„- Vilka, megkérhetnélek, hogy figyeld az öcsédet? Beszélgetni szeretnék apáddal egy kicsit.
– Rendben, anyu. Bár nem hiszem, hogy sok baj érhetné a futószalagon.”

Hjajj, de rég röhögtem ennyit.