Indulj hazafelé

Az milyen, hogy robbanásig fel tudják baszni az agyamat, akik a mozgólépcső bal oldalára / közepére / mindegy-hova-csak-ne-mehessen-el-senki-más-mellettük helyére állnak (bár sokat vitatkoztam magammal, úgy döntöttem, ez olyasmi lesz, amiben nem vagyok hajlandó véleményt változtatni: igen, a három perc is számít, akkor is számít, ha éppen nem a húsz percenként járó hévemet vagy az óránként járó buszomat késem le miatta, nem vagyok hajlandó tétlenül toporogni akkor sem, ha ráérek, és amikor még meg is magyarázzák a taplóságot [no nem azzal, hogy ők miért nem tudnak odébb állni, ami akár elfogadható is lehet, sok a cuccuk, szédülnek, akármi, hanem hogy nekem mi olyan sürgős, persze ilyenkor mindig eszembe jut a Momo, ami kellemetlenül érint, de nem érdekel, egy átlagos hétköznapon három-négy órát utazom – attól függ, hová megyek este dolgozni -, NEM áll szándékomban hagyni magam kirabolni azáltal, hogy idegesítően és szükségtelenül lassan haladó mozgólépcsőkön álldogálok, az életemről maradok le, kapják be], azt kimondottan felháborítónak és zavarba ejtőnek találom), ugyanakkor hosszú percek óta figyelem, hogy mikor fordul meg egy kotló kerecsensólyom.

Nem tudom, milyen lenne egy ideális világ, de abban biztos vagyok, hogy én nem lennék benne.