Körbe-körbe forog velem, ami egyszer volt

Könyvtárba.
Akarok.
Járni.
Régi szarokat akarok keresgélni (amiket természetesen külső raktárból kell behozatni, hogy én addig büntetlenül – ez miért, honnan jön, hajlamos vagyok a Mesterhez kötni, tőle eredeztetni, hogy valamit csak úgy, cél nélkül csinálni BŰN, sose mondott ilyet, és ha róla van szó, akkor is azt képviseli, hogy képezi magát, neki az a dolga, hogy megfigyelje a világot, kérdés, hogy mit gondolt, mi az ÉN dolgom [„mellettem mindenféle munka akadna, lehetett volna fejlődni, te meg egy proletár vagy ostoba proletárgőggel”], persze a bűntudatom [miért TUDOM, nem TUDHATOM, mit tudhatok EGYÁLTALÁN, de nem, ez nem lehet bűnsejtés, ez egy nagyon határozott, izmos bűnMEGGYŐZŐDÉS] úgyis tisztán és érthetően tolja folyamatosan, hogy NEM, ezt neked nem szabad, te is tudod, hogy rossz [főleg mióta olvastam ezt, bár talán ettől majd változik valami, tudok vele tervezni, koncentrálni rá, kielégíteni VALAMIVEL, az is olyan jónak látszott, amikor a Filmsoundnak fordítottam feliratokat*, már alig láttam, rongyokból összekötözgetett szemfedőt cserélgettem, hogy legalább az egyik szemem tudjon pihenni egy kicsit, úristen, ha ma ennyi energiát tudnék tenni valamibe, bár ma már azért nyugodtabb vagyok, és nagyrészt azért, mert tudom, mikor kell elkezdeni a feladatokat, és tudom, hol kell megállni – öregszem, persze. A harmincas listámból már csak a leszbikus szexre lenne esélyem, ahogy a rokonok is megmondták nemrég, persze mióta döntöttem, ez is kiesett, a hátralévő négy hónapban ugyan beleszerethetnék egy nőbe, de hogy ő is belém, egyidejűleg, na arra esélyem sincs], és ráadásul úgy, hogy FOGALMAM sincs, mit gondolok arról, hogy ehelyett mi az én dolgom, utálom magam [és okkal, mert sosem tudok megbocsátani magamnak, az ilyet jobb is utálni, kérlelhetetlen és könyörtelen, igen, kegyetlen vagyok, de nem gondolok így magamra, ezek szerint kegyetlen ÉS naiv. Vagy kettő] – szóval büntetlenül lapozgathatom a Film Színház Muzsikákat).

(Ez a gondolat egy kicsit tartalmasabbnak lett szánva, de mire idáig jutottam, elfelejtettem, mit szeretnék még a könyvtárban.

De van egy olyan érzésem, hogy amit szeretném, azt Vítával szeretném. Mint régen. Vajon be tudnám illeszteni bárhová? Vajon csak azért nem csinálom, mert nem tudom beilleszteni? A webináriumok meg a e-bookok elkényelmesítettek teljesen?

Igazából még olvasás közben is multitaskingolok. Imádom a monitorokat, imádom a több monitorokat, imádom az Alt+Tab kombinációt. [És a lábjegyzeteket, szúrom be utólag.] De jó ez nekem, vagy ettől már soha többé nem lesz jó semmi?)

Ezután, már hazafelé még megfogalmaztam legalább két bejegyzést, az egyikben az volt, hogy miért nem tudom (illetve nem is akarom) mederbe terelni a gondolatfolyamot most, miért nem tudok olyan gyorsan írni, ahogy gondolom (mindig), mert igen, ez megy folyamatosan, azt akarom, hogy tudjátok, hogy amikor azt hiszitek, csak bámulok valamerre, és nem nézek rátok (vagy épp rátok nézek, de az a ritkább, nem tudok sokáig szembe nézni [leszámítva az állatokat és a kicsi gyerekeket], illetve azt hiszem, rövid ideig sem jól, nem tudom, miért, mitől félek, mi derül ki, mit nem akarok meglátni, talán inkább azt érzem, hogy ilyenkor várnak tőlem valamit, nem lehet büntetlenül [tessék, megint ez a szó], következmények nélkül valakinek a szemébe nézni, elkapni a tekintetét, az ugyanolyan, mint elkapni a kezét, és, nem tudom, belecsókolni vagy megütni [úristen, mennyire hiányzik, igen, ez hiányzik a szövegeimből, a TÖRTÉNET, milyen jó kis monodráma lehetne, ha lenne MIRŐL mesélni, de velem általában az történik, hogy valaki rám néz valahogy, én erről gondolok valamit, aztán kigondolom, hogy a másik mit gondolhat, és arról is gondolok valamit, aztán nem csinálok semmit, és várom, hogy a másik csináljon valamit, amire csinálhatok valamit, de végül az egészet csak gondolom, és utána azt képzelem, hogy már a legelejét is csak én gondoltam egyedül], aha, ezért nem megy: mert ŐSZINTÉNEK kell lenni), akkor belül ez megy, vagy ez megy, vagy totális üresség, és csak remélni tudom, hogy nálatok is. De most olvasom a Jadviga párnáját, abban nem, ha valaki el akarja mondani, amit gondol, akkor miért csak ilyen keveset mond? Mit gondol azokon a napokon, amikor nem ír semmit? Ha nem történik vele semmi, gondolnia akkor is csak kell valamit! Persze, tömöríteni. Tudhatok én olyat is, nagyon jól csináltam például (szerintem), mikor a Süsü zárórészét dramatizáltam. Talán túl jól is, hol van az egyensúly, hogy lehet érdekes dialógokat írni sűrítve? Ha most nem írnám le sorban, amit gondolok, ez a bejegyzés annyi lenne, hogy – illetve attól függ, honnan nézzük, ha elölről, akkor nyilván az első három sor és kész, nem túl frappáns.
(Basszus, benn hagytam a kajámat a munkahelyemen.)
És akkor máris, na jó, ebben az esetben nem, de tipikusan homályos és érthetetlen lenne az a három sor.

Türelem. Türelem kell, hogy ne legyek lusta írott szónak (kordokumentumnak) tekinteni a mondjuk tegnap leírtakat, és húzzam, húzzam meg.

Kompilálni tudok. Tömöríteni tudok. Csak magamat nem akarom, talán mert nem tudom, hol a gondolat, ami elveszhetne közben, mondanivaló, ami csonkulhatna, és nem akarom, hogy ez kiderüljön. Holnap talán megpróbálom összehúzni ezt.

Könnyebb, ha érzés van és nem gondolat. Abból könnyen lehet egy darab kép, egy szimbólum a végére.

Fogy a papír és tompul a ceruza. Azt kell még leírnom, hogy – megszámlálhatatlanul, akartam írni, de megszámoltam, és három, ennyiszer hangzik el, de úgy elrejtőzik a megszámlálhatatlan (ami itt SOK) hallgatás alatt, mögé, hogy amikor először hallom MEG, meghallgatom újra, és megint nem figyelek jól, vissza kell tekerni, hogy felfogjam: „és HARCOLNI kell, meghalni és szeretni még NEM ELÉG”, úristen, miért hiszek ennek jobban, egy írónak jobban, mint a Mesternek, aki nem győzi elégszer elmondani, aki annyira hiába próbált engem meggyőzni arról, hogy egy szavannán élünk, és vagy az ételedért, vagy az életedért kell futnod, na persze nem így mondta, hanem sokkal vészjóslóbban, de ez most olyan frappáns összefoglalásnak tűnt, lényeg, hogy ezzel MÉLYEN nem értek egyet, az életet békében kell élni (szociális kilences, látjuk), és minden jó lesz, hát na, most megértettem, hogy ezért tartok itt, mert ez maradt, szeretek és meghalok, ennyi.

„Még belenézhettem, mielőtt széthullt cserepekre.”

*Innen sajnos kimaradt a lényeg, olvasom újra ma, azt akartam leírni, milyen jó volt, hogy kitaláltam, hogy amikor nagyon elég, vagy ennem kell, vagy ilyesmi, akkor elolvashatok egy rövid részt valamelyik Vámos-regényből. Tehát korlátok közé szorítottam a mással szüttyögést, beáldoztam a sárkánynak EGY darab szüzet, és a káposzta is megmaradt. Ügyesen csináltam.