Korábban hivatkozott instant bejegyzés, önmarcangolós (bár ne lennék ennyire benne).
A Lelki eredetű betegségek lexikonából túl sok A betűs tünetegyüttest diagnosztizáltam magamon, ami annak kétségbevonhatatlan jele, hogy nagy hiányok vannak az életemben. A fosztóképző áldozata vagyok, mondhatni.
Meg egyebeké is. A pitypang, úgy tűnik, megint aláfeküdt egy tehénnek, no, legalább nem Bimbó, de a pitypang azért csak pitypang maradt, és egyre rutinosabban megy le hídba. (Viszont van egyfajta bimbósító [binbósító] képessége. Hát szörnyeteggé teszek mindenkit?? Ennyire telik?)
(Igen. Nem tartom magam sokra, de – talán pont ezért – nincs is okom rá.)
(El ne felejtsem, amikor legközelebb házhoz megyek a pofonért: aki így viselkedik magával, az nem áldozat, hanem bűnös.)
(Nem csak az ingázás – minden büntetés meg jutalom azért, mert
hagyjuk megtörténni
engedjük, hogy legyen
hozzájárulunk
előidézzük
vállaljuk
elnézzük.)
Hogy erről többet és többekkel kellene beszélnem, azt Szomszéd reakciója is alátámasztja (akinek azért szintén rendesen osztja az élet a tanulnivalót önbecsülés terén):
én: Ennek semmi köze hozzá.
Szomszéd: Dehogynem!!
én: Nem. Ez csak azért van, mert nem bízom benne. Ez nem rajta múlik. Az én hibám.
Szomszéd: BASZD MEG! … Most több ponton elkezdett fájni valamim!
én: Pszichoszomatikus hatással vagyok rád…!! 😀
(Még szerencse, hogy ezt már nem örökítjük meg, mondta később, arra célozva, hogy többedik órája lomtalanított és bogarászott gyermekkori írásos emlékeink igencsak elszörnyesztőek utólag. Dehogynem! – tört ki belőlem a komplexuspesszimista, majd rájöttem, hogy másról beszélünk – Ja, azt hittem, úgy érted, hogy nem örökítjük át.)
Bár fenntartottam volna a szupportív kapcsolataimat a Mester alatt, vagy panaszkodtam volna egy kicsit, támogatással sokkal inkább meg tudtam volna tartani az önbecsülésemet és a valóságképemet.
Ehelyett, amikor végre a közös nyaraláson összeszedtem a bátorságom (mert mi voltunk többen), és elmondtam a véleményem, és nagyon szépen, zsigerből benne tudtam hagyni az indulatot is, akkor csak azt kaptam vissza (a kívülállóktól), hogy értelmetlenül és ok nélkül felhúztam magam, irracionális voltam, mert egyszerűen nem látták, hogy ott abban a vitában, ahogy a fasírtgolyóinkról leereszkedő magabiztossággal kijelentette, hogy nem fasírtok, ugyanígy egyetlen szavával, hangsúlyával kérdőjelezte meg mindig az én személyemet és létjogosultságomat is.
(Amikor Pici Húgommal megosztani kívántam ezt a gondolatmenetet, azzal szakított félbe két mondat után, hogy mintha HALLGATTÁL volna BÁRKIRE is!!, na a hasonlóan gondolkodóknak akkor most kifejtem, hogy nem arról van szó, hogy véleményt kellett volna hallanom [mondjuk akartam, nekem borzasztóan fontos a külső szem, de ez másik kérdés], hanem hogy egyszerűen meg kellett volna keresnem azt a bizalmi közeget, amiben nem félek panaszkodni, amiben nem ÉN vagyok hülyének nézve a választásomért, ha problémák vannak a másikkal, amiben nem érzem úgy, hogy nekem kell megvédenem a környezetemmel szemben azt, aki engem támad, amiben tudom, hogy tiszteletben tartják a választásomat, akármit választok. Hogy mondhat ilyet, bazmeg kellett volna hogy lehet valaki ilyen ember helyett. Óriási különbség. Nem azért, hogy másképp döntsek vagy döntsek valahogy, hanem mert ha a folytonos gondolkodás meg disszonanciaelnyomás helyett panaszkodom, és ebben együttérző [nem értek egyet ennek a szónak a különírásával] [főleg mert a különírást itt szintén egybeírjuk] módon megerősítenek, az igazolja a helyes értékítéletemet, növeli az önbecsülésemet és magabiztosabbá is tesz, továbbá bátorít abban, hogy az érzéseimről beszélni nem szégyellnivaló, hanem produktív dolog, és nem fogom azt képzelni sem, hogy ami engem rosszul érintett, elszomorított vagy megbántott, az nem történt meg, vagy csak túlreagáltam.) (Persze attól nem tudok teljesen elszakadni, hogy azt higgyem, csak beképzelek dolgokat. És bizonyos esetekben még mindig nem tudok rájönni, hogy mi nem stimmel: amit mondok, amit gondolok vagy amit érzek. A velem, és nem ellenem bazmegezés viszont akkor is jólesik, na.)
És sajnos minden egyes pici kudarccal még mélyebbre csúszok.
„Nem meglepő, hogy nem voltam képes szeretni önmagamat, mivel már nem voltam önmagam.” (Jacques Martel)
Jó, jó, de akarok én önmagam lenni?
Különben is, az elfojtott egocentrizmussal mit lehet kezdeni?
Tudniillik bevállalni eszem ágában sincs.
Tudom, szánalmas, hogy még mindig itt tartok, de nem értem és nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a világ és a sors látszólag arra kényszerít, hogy a legrosszabb tulajdonságaimat, a belső romlottságomat hozzam felszínre és éljem meg és nyomjak vele agyon másokat. Én JÓ vagyok, és tekintettel másokra.
Hogy lehetne elfogadni egy jellemhibát?? Pont az lenne a lényeg, hogy javítsuk ki. Az ember igenis képes a fejlődésre.
Nem bírom ezt a paradoxont.
(Vagy az a fejlődés, hogy elfogadni? Árrrghh.)
Na tessék, ez milyen szép lezárás már megint.
