web analytics
Legutóbbi hozzászólások
Archívum
Kategóriák

Mert kell egy hely, hol minden szólam hallható

Hát mindenekelőtt üdv mindenkinek itt az új, exkluzív blogon. Ban.

Remélem, Andrea legyőzte a beépített akadályt, mert kettőt is idéznék tőle, mielőtt elnyígom a munkahelyváltásos sztorimat (amire persze lehet, hogy végül nem kerül sor, addig öltöm egyik szavamat a másikba).

Első.

„Azt akartam mondani, csak úgy szimpla véleménynyilvánításként, hogy az internetes blog szerintem nyilvános műfaj, ha meg nem, akkor nem tudom, micsoda. Ez döntés kérdése persze. Vagyis el kell dönteni.”

Ez úgy volt igazából, hogy belőlem valami kinőtte magát egy blogba.

Kilencvennyolcban vagy kilencvenkilencben volt először, hogy már annyi helyre kellett levelet írnom a nyári szünetben, hogy mindenkinek elküldtem ugyanazt, csak a végén volt egy-egy személyre szóló utóirat. Egy évvel később már tizenhat embernek postáztam négy gépelt oldalnyi szöveget, ahogy így nézem, legfeljebb kilences betűmérettel, és hát az az igazság, hogy nem leszek nagyon büszke, ha amikor majd rettenetesen híres leszek és előáll egy ilyennel pl. Attila, az akkori ausztráliai magyar levelezőtársam Wentworth Fallsból. Kínos az egész (bár irigylem azt az önbizalmat, amivel az okosságaimat kilöktem a világba), egyetlen vállalható részt idéznék a végéről (vállalható alatt itt nem azt értem, hogy jó vagy érdekes, hanem hogy egyik családtagomról sem írtam benne semmit):

„Amióta ezek történtek, nem volt semmi különös esemény. Hacsak az nem, hogy napozás után észrevettem, hogy végig egy pókon hasaltam. A kertben napoztam délután, de sajnos a karalábék beárnyékoltak.
Ja, meg még az történt, hogy fel akartam mászni a diófára, ahogy minden nyáron, csak időközben a nagymamám kacsaúsztatót csinált alá. Ennek ellenére megpróbáltam, majd láthatjátok a sebemet, ha találkozunk.
És tegnap este láttam két hullócsillagot.”

Azért mocsok jó dolgom volt nekem azokon a nyarakon, így utólag ennyit állapítanék meg. (Kihasználhattam volna! És akkor még jó seggem is volt ráadásul, csak nem hittem el!) Bár egy szavam se lehet, szombaton és vasárnap például az erkélyen dolgoztam, és reggel tízig még a nap is odasütött.

Az utolsó ilyen körlevél már több mint ötven oldal volt (A4), talán be sem fejeztem, mert mindig történt valami, aztán amikor egy hvg-s cikkből megtudtam, hogy van ilyen, hogy BLOG, rögtön tudtam, hogy ez nekem kell.

Mivel elképesztő melók árán sikerült ide átmigrálni mindent a kezdetektől, láthatjátok, ha visszapörgettek. Egyébként ne, még ez is kínos. Majd visszaolvasok, hogy kb. hány évre lehet belőni azt az intervallumot, amin belül nem kínos magamat visszaolvasni, szerintem olyan négy-öt év lehet, de ki tudja, én innen belülről biztosan nem, lehet, hogy újabban, szélesebb közönségnek (több idegennek vagy látásból ismerősnek), tudva, hogy az internetet meg a google-t már nem csak egyedül én használom, mint 2005-ben, tényleg egy kicsit jobban írok. Vagyis jobban hangzanak dolgok a tények nélkül. (Kivétel ez alól talán a förtelemítős bejegyzésem.) Olyan szépen be van csomagolva a picsogás (leszámítva azt, amikor részegen írtam), NEKEM gyönyörű újra és újra elolvasni, ugyanakkor nyilván ez ilyen sebkapirgálás, újra meg újra hozzányúlni, basztatni, élvezni, hogy fáj, ahelyett, hogy egy hét múlva ránéznék, mint most erre a régi körlevélre, ahol aztán tényleg direktbe mindent, és azt mondanám, hogy anyám, de gáz, ezt most azonnal felejtsük el.

A költészet veszélyes dolog!

Második.

Ja, nem, előbb én, ezt tavaly júniusban küldtem körbe:

Kedveseim!

Azt hiszem, itt az ideje feldobni, megkavarni, felszabadítani egy kicsit a blogot, meg engem is (főleg engem), és arra gondoltam, szeretnék egy kicsit irányítottabban és kevésbé magamból (mármint témailag magamból) írni ezt-azt.
És sokkal, sokkal párbeszédesebb akarok lenni! A hegeli dialektika jegyében valahogy.

Ez a szándék két invitációban manifesztálódik:
1. vendégposztírás
2. kívánságkosár

Részletesen:
1. Majdnem mindannyian írtok/írtatok már blogot. Írjatok most az enyémbe egy bejegyzést. Blogírásról, írásról, párbeszédről, egymásról. Miegymásról. Az online kapcsolatokról, a személyességről. Vagy bármiről. Nekem, egymásnak.
2. Kérdezzetek, kérjetek, javasoljatok. Miről, mit írjak (meg)? (Adél pl. itt majd kampányolni fog, hogy több Cosmopolitan-elemzést akar. Szíve joga. :-)) Küldjetek fejenként két témát, kérdést. Mindet megírom. Prózában, versben, dialógnak (választhattok). Adjatok alám lovakat. Országomért.

blogme

Kis győzködés, ha ez után a szépen fotosoppolt plakát után még bárki igényli:
1. Szeretlek benneteket.
2. Betöltöttem a harmincat. Hamarosan itt a vég.
3. Ha nem válaszolsz erre a levélre 7 napon belül, leesik a kukid.

🙂

Baráti csókjaim mindenkinek, izgatottan várom a válaszokat és a kifogásokat.
(Júj, de jó lesz ez.)

Üdv:

G.

Természetesen jöttek a levelek, de értelmes tartalmak helyett mindenki a nemlétező kukijáról kérdezősködött, kivéve Andreát, aki:

Vendégposzt:

„A művészetek közül az írás mindenkié, és az utolsó, amelyet az ember megismer. Előbb rajzoltak. Előbb énekeltek. Előbb táncoltak. Az ének, a zene, a rajz technikája igényes, az íráshoz nem kell tudás, se képesség. Mindenki azt tesz vele, amit akar. Írásban nem létezik hamisítás, hiszen a betűk mindig ugyanazok. Az ember a nagy részét elolvassa annak, amit ír, legyen az könyv, vagy feljegyzés. Ha az írás, a saját én szövegbe ágyazott „olvasata”, hogy lehetne hamisítható az, amit magadról alkotsz?” (Yoram Kaniuk izraeli író halála előtti utolsó napi blogjából.)

(Szoktam így megúszni a blogírást. De most annyira egybeesett épp a kéréseddel, hogy olvastam ezt, azért küldöm tehozzád, bele, neked.)

Szeretem, amikor színházról írsz. Azt is szeretem, amikor magadat vájkálod, mert az megnyugtat kicsit, hogy nem vagyok és talán soha nem is voltam annyira önreflexív, mint te. (Vagy csak elfelejtettem.) Azt is szeretem, amikor pasi kapcsán nyüglődsz néha, mert olyat nagyon tudtam magam is, de már majdnem elfelejtettem azt is.

Szétforgácsolom magam, és közben nincs kinek, nincs hol elmondanom, hogy holnapig el kell döntenem, akarok-e a Koch Andreával dolgozni, akiről MINDENKI, aki közelebbi vagy távolabbi munkakapcsolatban volt vele, és tényleg nagyon sok emberrel beszélgettem erről, azt mondta, hogy kibírhatatlan. (Nekem persze szimpatikus.) Hát még a Magács. Ilyeneket nem lehet leírni nyilvánosan.

És nem akarok még egy privát facebook-csoportot létrehozni, ha meg akarom osztani a lakótársam hülyeségeit, hogy az alapítvány NULLA forintot kapott uniós önrészre, hogy mennyire nem kellett volna a Kardosrobi műsorába ellőni az Illuziót, vagy hogy mennyire FÁJ még mindig az elmúltháromév, pedig már többször úgy tűnt, hogy szinte nem.

Kell az is, hogy tudjam, ki olvas, mert az önreflexió egy dolog, de mások vélt és valós reflexióit nagyon egészségtelenül dolgozom fel. Hát még a vélt olvasók vélt reflexióit.

Na, hát ma sem meséltem el, hogy döntöm el holnapig, hogy dolgozom-e hétfőtől az Átriumban.
Meglátjátok.