Néha akarom, hogy mindenki jöjjön, de becsukom az ajtót
Azonos origójú és ennek okán összefűzött, épphogy vállalhatóvá szerkesztett, lenyelt bejegyzések, sosem publikált, gennyedző, tanulságtalan nyavalygások az elmúlt nyolc hónapból.
Kilenc.
Egyáltalán nem meglepő módon teljesen abszurd gondolatnak látszott számomra, hogy én hatalomvágyó lennék, amikor minden igyekezetemmel alátenni próbálok a Mesternek. Aztán volt egy nagyon fontos bibliodrámás csoportjáték (a szőlősgazdás), amikor megértettem, hogy hogy vagyok én valóban az, hogy én mindig azt akarom megszerezni, aki hatalmas, aki szellemi / társadalmi / életkori fölényben van hozzám (és másokhoz) képest, mert senki másra nem tudok felnézni, lefelé meg ugye minek. És akkor szépen elkönyveltem magamban, hogy bizony hatalomvágyó vagyok, hát majd okosan kordában fogom ezt tartani.
Aztán valamelyik nap ülök a buszon, elolvasok egy-két bekezdést ebből* (két éve nagyon sokat segített, de most megint elkezdtem ugyanazt produkálni), és egyszer csak belém hasít a felismerés: ez NEM hatalomvágy! Amire én törekszem, az a saját tevékenységem feletti kontroll lehetősége, egy kicsi, belső entrópiamentes világ megteremtése, egyszerűen önbizalomra és megalapozott magabiztosságra való vágy.
Lehet vitatni azt az elméletemet, mely szerint minden vita nyelvészeti vita, de ez akkor is MÁS.
Ha jól emlékszem, a tizedik születésnapomra kértem ajándékba, hogy csak egyetlen napig hadd csináljam azt, amit én akarok. Akkor keljek fel, akkor egyek, fürödjek, mossak fogat, feküdjek le, amikor akarok, legyen egy szabad és önálló napom.
Nem akartam én elmenni sehová, semmi extrém vagy veszélyes dolgot nem terveztem, csak egy saját napot akartam, amikor én osztom be az időmet. Nem hatalmat, hanem önállóságot szerettem volna. Felelősséget.
Természetesen anyám azt mondta, szó sem lehet róla.
Természetesen azóta is erre vágyom.
Természetesen mindenféle munkát begyűjtöttem magamnak, amire akármikor behívhatnak, elhívhatnak, megbízhatnak, és csak én kellek azonnal, és volt, hogy hónapokig dühösen mentem mondjuk bébiszittelni, mert folyamatosan azt éreztem (hiszen éreztették velem), hogy óriási szükség van rám, és eladtam magam, pénzért hagyom elrabolni az én saját időmet, ez disznóság, miért nem tudnak meglenni nélkülem, ki akarok szállni, hagyjanak békén, miért kell nekem RENDELKEZÉSRE ÁLLNI, nem akarok fordítani, nem akarok ügyelni, nem akarok gyerekhez menni, elegem van, azt akarom, hogy tudjak nemet mondani, ha megkérnek bármire, hogy kivonhassam magam a forgalomból, és magam osszam be az időmet.
Természetesen ennek komoly anyagi akadályai vannak.
Ugyanakkor élvezem, hogy bármikor bárkinek rendelkezésre állok. Szeretek elérhető lenni, azt hiszem, ezt írtam még áprilisban egy csetes beszélgetésben.
Azóta nemegyszer volt, hogy offline próbáltam végigcsinálni egy napot, vagy kikapcsoltam a telefont, mielőtt egyszer tényleg földhöz csapom – ágyhoz már vágtam hozzá, és közben kiáltottam is, ami igen nagy előrelépés, de borzasztóan idegesített, hogy így kimaradhatok valamiből. Ahogy írtam: folyton helyet csinálok az életemben valaminek, ami nem létezik. Viszont ha bezárkózom, kizárom magam is. Dilemma.
Ha ezt meg tudnám oldani, lehet, hogy önbizalomban még nem, de legalább önértékelésben szintet lépnék. Egy kicsit felnézhetnék magamra.
És akkor kezdhetném megoldani az alázatproblémámat. Tudniillik azt, hogy nincs.
„Az agresszió vitális erő. Aki egyszerűen odaadja, annak a szorongás marad, az pedig áldozatszerepbe tereli. […] Aki a haragot nem engedélyezi magának, az szorong. Ha mégis érez haragot, akkor vagy önmaga ellen fordítja, például dühösen szidja magát, vagy kivetíti. Az áldozathelyzet természetes tartozéka a szorongás.”
(Verena Kast)
*UPDATE: Közben rájöttem, hogy nem abból, hanem ebből.
