Nem vagyok több, mint anyag: bomlok

Hosszú volt és fordulatos a reggeli álmom, ami külön érdekes belőle, hogy a főellenséggel, aki nem egy szinten áll velem, inkább egy afféle Nagy Testvér, el kellett hitetni, hogy halott vagyok. Különben megsemmisített volna. Kicsi, csecsemőformájú, összeaszott léggömb-múmiává aszaltam magam, nem vettem levegőt, behunytam a szemem, a nyelvem kilógott, majd megszáradt, így figyeltem (tűrtem, hagytam, vártam), ahogy anyám meggyászol.

Tudtam, hogy csak így élhetem túl, és hogy ez az egész nem valódi, EZÉRT nem fájt mások fájdalma.
Most, ébren fáj, mert micsoda önzés.

Aztán hagytam, hogy eltemessenek, és amikor már tiszta volt a levegő, nem tudom, tíz-húsz év múlva valami alacsonyabbrendű tudatának a manipulálásával kiásattam magam.

És valahogy megszívtam magam élettel újra, mintha a testem csak instant levespor lenne.

Vajon a vágyaimat álmodom, vagy a valóságot?

Csak szeretném eltemetni magam, amíg ez az egész elmúlik, vagy tényleg léggömb-múmia vagyok évek óta, hogy túléljek?
És ha válaszolok, nem azért, hogy legyőzzem, hanem hogy megölhessen végre rendesen, akkor majd meg tudom magam szívni újra?