One town’s very like another when your head’s down over your pieces, brother

A ház exgondoknője ma megjegyezte, hogy büszke rám. Először azt hittem, azért, mert életemben először táska nélkül is felvettem azt a baszott ronda láthatósági mellényt. De nem. Hanem azért, mert hozzá hasonlóan biciklivel közlekedem. (Itt rövid fejtegetés következett kettőnk kerékpárjainak hasonlóságairól és különbségeiről, majd segített beszállni a liftbe – kábé egy hónapja döntöttem úgy, hogy inkább nyomja ki a szememet a kormány, mint hogy apró szilánkokra tördeljem a térdem meg a vállam a négyemeletnyi gyalogcipelés során.)

Ami aggaszt, hogy ezen kívül 1. ugyanarról a vidékről származunk, 2. talpreflexológus (volt, míg le nem épült), 3. szívesen tanul nyelveket, rengeteget olvas(ott), 4. állatmániás, 5. mindenféléket gyűjtöget. Illetve ezek a dolgok nem is aggasztanak, sokkal inkább a vízió, mely szerint harminc év múlva magányosan élek majd egy leégett, komforttalan lakásban a halott kutyáimmal (és az alig használt fekvőszoláriummal, amivel saját vállalkozásomat akartam beindítani), egyedül iszogatok a Borfaluban a szakadt pulcsimban, miután kirúgtak a jó kis gondnoki állásomból (a pulcsira rávasaltam az egyik eb, Alaindelon fotóját), és szerencsétlen elfelé tartó vagy hazafelé igyekvő lakókat kell letámadnom, ha szólni akarok valakihez.

Bátorcsajnak meg megígértem, hogy jobb téma híján az életemből fogok idézni, álljon is itt tegnapi beszélgetésünk ebéd utáni gyöngyszeme (ez szóvicc, haha):
Ő: Van itt egy krumpli. Először azt hittem, bross.
Én: Mennyit kerestem!