web analytics

szengerfon.hu

Legutóbbi hozzászólások

Archívum

Kategóriák

2015-03-15 12:49:07

Újra itt az International ‘Blackadder’ Status Day!
„Nincs mit köszönni, Bob. Alig várom, hogy az enyém légy…”
Elek Feri és Bánki Gergő el nem csókolt csókjáért.

Minden elhasználva, ezt kell írnom újra

Teljesen elfelejtettem, miért nyitottam meg ezt a bejegyzésablakot másfél órával és két Gilmore Girls-epizóddal és két weboldalbővítmény-installálással ezelőtt.
Úgyhogy leírom a listámat arról, mennyivel vagyok jobb ember, amikor van mellettem valaki, aki fontos.

Á. Kimondták Kirk nevét, erről beugrott.
Hogy milyen szánalmas, hogy ez a terápiás sorozatom arra, hogy normálisan éljek. Tele van bolondokkal. És mind sokkal normálisabb és egészségesebb nálam.
Vagy nem tudom, lehet, hogy csak az a fontos, hogy a bolond emberek bolond barátai, amikor nem róluk van szó, mindig normális és ésszerű tanácsokat adnak.

(Ha összeszámolom, az évek során négy képernyőképet mentettem le magamnak a sorozatból. Azt hiszem, másikból csak egyet, amikor a House-ban megláttam a bögrémet. Az első Lorelai recepciós pultja volt, amit akarok. A második az egyik kabátja, amit szintén akartam, aztán rájöttem, hogy csak szegélyt kell varrnom a sajátomra. [Aztán rájöttem, hogy sosem fogok rá szegélyt varrni.] A harmadik egy ipari felmosóvödör volt – csak meg akartam mutatni Roxinak, hogy hogy kell rendesen összerakni, mert fordítva próbálkoztunk. És a múltkor Max könyvtámasza.)

De ez mindegy is.

(Lorelai harminckét éves a sorozat kezdetén. [Az őt játszó színésznő harminchárom.] És van egy tizenhat éves lánya. [Az őt játszó színésznőnek nincs. De ez kit érdekel.] Én is harminckét éves vagyok, és egy kicsit ijesztő, hogy ennek most utána kellett számolnom, mert már egy ideje így gondolok magamra, pedig még csak harmincegy.)

(A Mester harminckettő volt, amikor összejöttünk. Én huszonhárom. Csak azt akartam írni, hogy sosem jönnék össze senkivel, aki huszonhárom éves, de ÚRISTEN, ez KILENC éve volt. Abba kell hagynom a számolgatást.)

Á, eszembe jutott, hogy mit akartam MÉG* megírni.

((Már ebből gyaníthattam volna, milyen ember akar összejönni egy huszonhárom évessel? Egyáltalán, mi jön be a pasiknak [vagy bárkinek] egy fiatalabb és nyilvánvalóan sokkal ostobább izében? Meg kellett volna kérdeznem, amikor az ötvenötös kollégámmal smároltam huszonhét évesen.))**
(((Összesen három darab csók volt az életemben, amit önfeledten élveztem, az volt az egyik, amikor ő először. Mindhárom alkalommal biztos voltam benne, hogy a másik is akar engem. Egyszer tévedtem.)))

**Szomszéd, két hete: „De tényleg, miért nem jössz össze vele? Mert jóképű, van haja és lát? ÉS NINCS FÉL LÁBBAL A SÍRBAN?” Ismernek, és ezt szeretem.

(Kilenc éve egyfolytában a monitor előtt ülök vagy a BKV-n.)

Arra akartam kilyukadni, hogy nem ismerek senkit, aki ennyire normális lenne, talán a húgomat leszámítva, a többieket meg nem ismerem annyira, hogy tudjam, hogy viselkednének, mint Lorelai, amikor napokig szórakoznak azzal, hogy Kirk randira hívta, köpni-nyelni nem tud, de amit végül mond neki, azt tanítani kellene. (Senki nem lehet ennyire normális, miközben ennyire kattant.)

Amit *MÉG meg akartam írni: hogy sorra teljesülnek a gyerekkori vágyaim. De ez egyáltalán nem jó. Vagy gyorsan ki kell találnom új vágyakat.

Gyerekkoromban például úgy képzeltem, hogy majd örökké iskolába járok. OLLÉ! Alig pár évvel vagyok lemaradva. De miért nem diplomaosztót vizionáltam??

Gyakran játszottam(/-tuk) azt, hogy irodában dolgozunk. És IMÁDTAM, de ezt biztos leírtam, amikor titkárságvezető lettem, hogy mindennek megvan a tökéletes helye és tűhegyesek a ceruzák és fehérek a papírok és csukódnak a fiókok meg ilyenek. Ez mondjuk jó volt. (Nagyanyám öröksége.) Azt is játszottuk, hogy saját újságunk van, és írtunk cikkeket, vagy legalábbis úgy tettünk. Azóta módomban állt kipróbálni néhányszor, milyen, ha igaziból úgy teszek.

Úgy képzeltem, hogy ezermillió állat között fogok élni, hát ezt szerencsére sikerült pár év alatt letudnom egyben (a csúcsidőszakban egyszerre 21 rágcsáló és nyúlalakú, plusz a szobában rejtőző lisztkukacok). Bár lehet, hogy ezt übereltem, amikor véletlenül leolvasztottam a húsokkal teli hűtőmet a POSzT alatt (nem akarjátok tudni).

Ilyen klubszerűt is képzeltem annak idején, amit majd szervezek, mindenféle extrém programmal – na ez is bejött, csak nem úgy terveztem, hogy lasszóval kell majd befognom az embereket, mert a barátaim basznak eljönni meg dolgokat csinálni!

A rengeteg könyvhöz mindenképpen hozzá kellett volna képzelni egy lakást, ahol tarthatom őket.

Úgy rémlik, a napfelkelte gyakori látványa is szerepelt jövendőbeli életemről alkotott elképzeléseim között, de egész biztos vagyok abban, hogy ezt felkelés utánra, nem pedig LEFEKVÉS ELŐTTRE akartam időzíteni!

Nagyon későn biztos volt olyan ötletem is, de ez már nem gyerekkor, hogy színházban dolgozni – talán hozzá kellett volna tennem, hogy ez alatt nem jegypénztárazást értek.

Amik akartam lenni, sorrendben: 1. kertészmérnök (jártam agrármérnökire, az ottani legjobb barátnőm vezetékneve Kertész, csomószor voltam tesómnál a teaházban, ami az ÁVF-fel szemben van, ami a Kertészeti mellett van, bébiszitteltem a Corvinus rektorának, és nyáron kiszámoltam, hány hajnalkamagot kell ültetni egy cserépbe, hogy pont jól kijöjjön, szóval pipa), 2. kutatóorvos (ez még hátravan), 3. vállalkozó (ilyet csak egy hülye kíván magának, a legrosszabbat leszámítva ezzel szívtam eddig a legtöbbet, komolyan, bár imádom a számlázóprogramomat), 4. biológus és kaszkadőr (utóbbit talán letudhatjuk azzal, amikor három éve leestem a lépcsőről a szervizben, és maga alá temetett a számítógépem, persze nem akarom elkiabálni, pontosan tudom, hogy mindig van még mélyebb), 4. állatorvos (erről inkább ne beszéljünk), 5. író (MUHAHA). Meg azt is képzeltem, hogy mint a Lakótelepi mítoszokban a fordító, ülök az írógép fölött és azon merengek, hogy melyik szó fejezi ki leginkább azt, amit a szél a lankák zöldjével csinál.

Azt kell hinnem, hogy Békés Pál soha az életben nem fordított, ami nyilvánvalóan nem igaz, akkor mondjuk úgy, hogy kissé eufemisztikus a címadása, a Lakótelepi ordas nagy hazugságok helytállóbb lenne.

És ami a legrosszabb: arra vágytam, hogy legyen egy pasim, akiről senki nem tud, mert titokban tartjuk a kapcsolatunkat. Mert az milyen romantikus.

HÁT ÉN EGÉSZ EGYSZERŰEN NEM VOLTAM NORMÁLIS!

**((Ezt hallgattam, mielőtt és miután megcsókolt. Utána elég sokszor. De az az igazság, sosem értettem, miért mondja Bata István minden alkalommal, mielőtt ezt játsszák, hogy házasságtörés. Igazából most is úgy gondolom, hogy téved, amikor összemossa ezt a Hetedik levélrészletet az I. Hetedik levélrészlettel, ami Fáskertinéről szól.))


(Mióta ezt megfogalmaztam a legutóbbi Vadmalac-Szomszéd ivóspartin, azóta így csevegünk:
én: Érdekes, velem sosem beszélgetett párkapcsolatokról. Mondjuk ennek megvan az oka.
Szomszéd: Mert a tieid kibaszott titkosak! Mint a TÜNDÉRMESÉIDBEN!)

Szóval a lista.

Ha van mellettem valaki, aki fontos,
– kéthetente porszívózok
– minden este lemosom a szemfestékem
– naponta kétszer zuhanyozok
– rettenetesen halkan járok
– az ő tányérját is elmosogatom
– nem mosok este kilenc után
– beengedem, amikor hazaér
– gyakrabban és kreatívabban főzök
– minden nap többször szellőztetek
– viccesebb vagyok
– kipróbálok egy csomó új dolgot, csak hogy őt is rávegyem
– többet és hatékonyabban dolgozom
– sokkal kevesebbet alszom
– felébredek arra, ha nem alszik
– sosem kések a mérőállás-bejelentésekkel
– kedvesebb vagyok másokhoz
– több helyre járok
– gyakrabban cserélem az ágyhuzatot
– több filmet nézek
– nagyobb rendet tartok
– egyszerűen jólesik alkalmazkodnom hozzá
– jobb zenéket hallgatok
– jobban öltözöm
– jobb ember vagyok.

Ha van mellettem valaki, akinek fontos vagyok, az halálosan idegesít.

Márpedig azért élek, hogy legyen valaki, akinek elmesélhetem az egész életemet.
(Minél tovább megy ez a vegetálás, annál gyorsabban fog menni. „A Katalin utca lakói megértették végre, hogy mindabból, ami életük összetevője volt, csak pár helyszín, pár időpont és néhány epizód számított igazán, minden más csak kitöltötte a törékeny létet, mint egy nagy útra előkészített ládában a forgács, amely meggátolja, hogy megsérüljön a tartalom.”)

Annyira idegesített, hogy nem találom azt a csetelést, ahol Vadmalacnak beszámoltam a munkahelyi smárolásról, mert valami igazán fontosat akartam illusztrálni vele, hogy két órán át kattintgattam és bújtam idegesen az előzményeket, aztán fél hat lett, és le kellett feküdnöm, mert reggel előadás volt a Bethlenben.

Így ez a bejegyzés vég nélkül maradt. Nem mintha más lenne a vége, mint az eleje.

Eskimo woman feels cold

Mióta itthon dolgozom,

– reggelente nem az ébresztőmre, hanem hívásra ébredek
– nem aggódom a hajnali ötös lefekvés miatt
– sokkal kevesebb kenyeret és junk foodot eszem, és ezt nem gondoltam volna
– elmenni sampont venni ÓRIÁSI gigamegaprojekt lett, hiszen nehogy már csak erre beáldozzak egy órát, viszont
– sajnos az egyéb munkáim miatt ugyanannyiszor kell kimozdulnom, így ugyanolyan gyakran kell hajat mosnom, és a szennyes ruhám is ugyanannyi
– vettem egy BKV bérletet, mert ha kiesek a rutinból, nem bírom a bliccelés feszültségét
– 30%-kal nőtt a fűtésszámlám (ezen a problémán még dolgozom)
– a Tranzit 66%-kal otthonosabb lett (plusz két vendégpapucs)
– egyáltalán nem hallgatok semennyi zenét (senki nem telefonál mellettem)
– az emberek nagyságrendekkel kevesebbet posztolnak a facebookon
– ellenben valamiért még mindig azt hiszik, hogy délután négykor kiesik a kezemből a ceruza, és ráérek csacsogni, pedig ez sosem volt így (értsd: SOSEM, évek óta akármelyik este hétkor ugyanolyan döbbenten bírják mondani azt, hogy DOLGOZOL?!?, mint azt, hogy ALSZOL?!?, vagy hogy FORDÍTASZ?!?, ja, hát az nem munka, az csak a SZOKÁSOS, egyébként meg MIÉRT NEM PIHENSZ EGY KICSIT [1. mert azt akarom, hogy vége legyen, 2. eleve azért tartok itt, mert túl sokat pihentem, 3. mert folyamatosan baszogatsz, és ez a pihenőidőmből megy el, köszi])
– anyám naponta NÉGYSZER!!! felhív […]
– nem úgy kell kilopnom a napomból, hogy végigolvassam a híreket (mégis le bírtam maradni simicskaügyben, egy fél napra nem néztem oda, aztán már tele volt az internet)
– ismét rá kellett döbbennem, hogy hasznavehetetlen és szegényes a könyvtáram
– csak úgy izzik az ncore
– kezdem megint emberformájúnak érezni magam, bár egyelőre mintha csak mellből fogytam volna (mi másból).

Eddig ezek vannak.
Ahogy így végignézem, ez így egyben egy prokontra-lista. Leszámítva néhány egyértelmű prót vagy kontrát.
Tartottam némi egészségtelen mértékű befordulástól, de sajnos egyelőre erre nincs időm. Ami késik, nem múlik.
A kísérlet folytatódik.

addig is

(http://en.wikipedia.org/wiki/Herald_of_Free_Enterprise_disaster)

And the Chamber of Secrets

Úgy vagyok most, mintha meghalt volna valakim, akit nem ismert senkim, és ezért se vele nem tudom megbeszélni, se másokkal.

Ugyanezt érzem mindig, ha eszembe jut, hogy ha a húgom hal meg előbb, akkor mennyi olyan dolog lesz, ami kettőnké, és amit senki más nem fog tudni vagy megérteni soha. És ezek a dolgok belém fognak száradni, mert ha nem lesz közös barátunk elég, akkor soha nem fogok beszélni ezekről a dolgokról, és ez iszonyú. Ezt nem lehet átadni a gyerekeimnek, a nagyanyám érintését.

Márpedig nincs olyan érintés, ami magánügy. A világ összes érintését nyilvánosságra kell hozni és lépten-nyomon hirdetni.

Az érintések, ha benn maradnak, gennyes-gázos hólyagként robbannak fel. És benn maradnak. És odaszáradnak, és az ember kérge csak vastagszik belül.

Én ilyet soha többé nem akarok, úgyhogy mostantól mindent elmondok.
MINDENT.
(Az utód ellenségei reszkessenek.)

Most people looked at him with terror and with fear

Nem elég a napi egyről két-háromra emelkedett közéleti sokk, tegnap még a MAGÁNÉLETEMBEN is ért egy! Pedig már azt hittem, nincs magánéletem! És a végére kiderült, hogy tényleg nincs!

Mindjárt mesélem, csak lenyelem a falatot.

Az úgy volt, hogy bőszen jegypénztárazok a Jurányiban, amikor a Gabnai elmenőben így visszaszól nekem, hogy „maga a Gabi?”.

Ezen a ponton még nem tudtam, hogy mi miatt fossam össze magam – törzsolvasók tudják, hogy valamikor 2005-ben úgy adta meg a jegyet a tantárgyára, hogy még írok neki tíz… bármit. Mindegy. És hogy MEGJEGYZI az arcokat, szóval.
És én azóta is lógok neki a tízből kettővel.

Teltek-múltak az évek, minden POSzT-on keresztülnézett rajtam, a drámapedagógia program is megszűnt az ELTE-n, amikor egy undorító vitában az én drága pasim szeretőm verbális bántalmazóm exem előhozta, hogy mekkora kis seggarc vagyok, pedig a Gabnai hogy benyomott volna a Zsöllyébe (amíg volt). (A vonatkozó blogbejegyzés linkje.)

Én kb. ennyi háttérinfót tudtam, és ez mind le is pergett a szemem előtt, mire kimondtam, hogy „ööö, igen”.

Miután kimondtam, az futott végig, hogy spiritusz.hu, meg Ahol hely van, de tulajdonképpen e-mailt is váltottunk és telefonon is beszéltünk egyszer, amikor jegyet foglalt a Jurányiba. (A telefonból persze semmi nem derül ki, de az e-mail végén ott a nevem.) És hát ugye MINDENKIT megjegyez. Úristen! Meg fogja kérdezni az izéket!!

Ez a program még le sem futott teljesen, amikor egyszer csak azt hallom, hogy „mi van a Lajos Sándorral? Külföldön van, vagy mi van vele? Ezer éve nem hallok felőle!”.

Na itt egy egészen új forgatókönyvet kellett összerakni a fejemben, és még bőven nem készültem el vele, de automatikusan rávágtam, hogy már pont két éve nem beszélünk, fogalmam sincs, mit csinál, gondolom, itthon van, néha látom a troliból a fényt az ablakában („a Dohány utcában?”) (nem tudom, miért pont ezeket a hülyeségeket mondtam, annyi más hülyeség eszembe juthatott volna), erre azt mondja, hogy „á, hm, hát csak hogy tudjuk, hol kell rettegni”. A jegypénztárosi vigyor közben újra megtalálta az arcomat, a robotpilóta azt válaszolta, hogy „hát, én úgy mindenhol rettegek, de közelebbit nem tudok”, és még valami előadással kapcsolatos infócsere után elváltunk.

(Ekkor benyitott a pénztárba Roxi, és azt kérdezte, hogy TÖRTÉNT VALAMI?, mert látta a fejemet. Mindegy. Sorok álltak még előttem.)

Sztorizgattam már többször arról, hogy volt ez a mi fel nem vállalt kapcsolatunk, tudjátok, nem megyünk sehová a lakásán kívül, nem mutat be embereknek rendesen, otthagy a színházban előadás végén, majd otthonról felhív, hogy menjek utána, amikor Ribizliről mesél a tanítványainak, úgy vezeti fel, hogy „ismerek egy nyulat” – gondolom, a papucsomról azóta azt meséli embereknek, hogy az előző lakó hagyta ott.

Ehhez képest úgy két éve a Stúdió K előtt Cserje félrevont, hogy én már nem vagyok együtt a Lajos Sándorral, ugye. Ööö, akkor is így kezdtem, de hát persze voltunk Terényben, és onnan tudja, meg hát na. Nagyon megnyugodott, mikor mondtam, hogy nem (esküszöm, emlékszem, hogy ezt a sztorit már leírtam valahol, de nem találom), és azt is elmesélte, hogy amikor pár éve a POSzT-on beültem a rendezésére, és ráköszöntem, mennyire megijedt, mert hogy volt az az összeveszésük a Sándorral, és hogy én majd valami botrányt csinálok vagy ilyesmi. Ezt így előadta nekem iksz év után, hogy komolyan sokáig FÉLT TŐLEM. (Miközben meg kedves volt és barátkoztunk és izé.)

Most meg ez.
Nem elég, hogy szemlátomást rajtam kívül mindenki tudta, hogy kapcsolatban vagyunk, de még azóta is Mrs. Raszputyinként vagyok számon tartva színházi körökben!!

Nem térek magamhoz!!
Nem csoda, hogy nem vettek fel dramaturg szakra!

Billie Jean is not my lover

Na csak gyorsan pár sort a három téma egyikéről, mert már unom, hogy amikor beesek az ágyba egy laza háromórás alvásra hajnali négykor vagy este nyolckor, az agyam bekattan, és ezekről értekezik hosszan valós és képzelt személyeknek, de leginkább egymásnak.

Hír. Végül felülkerekedett a józan paraszti ész, meg hát eljött az ideje mindennek, ami ezt nyilvánvalóvá teszi: a HM, és az azt követő „reméljük, jól felhúzták azt az óvszert” mondat nem azt jelentette, hogy „nem nagyon tudom kivenni, mi ez a folt itt a képernyőn, ezért inkább ráfogom, hogy a sárgatest”. Négy dolog dőlt el egészen bizonyosan, egy, hogy akár akarom már azt a gyereket, akár nem, hétszentség, hogy NEM egy vizsgálószékben akarom megtudni széttárt lábakkal, kettő, hogy nem is reggeli kómában tesztcsíkra pisilve (btw, egészen a második elütésig komolyan hittem, hogy én fordítottam a használati útmutatóját), nem tudom, szerintem az lenne a legjobb, ha megszállna a szentlélek, vagy ilyesmi, a harmadikat meg a negyediket nem mesélem el.

Kalandjaimról Mekk Elekkel és a P3-mal, kedves gyerekek, később olvashattok, mert látod, elalszik anyuka a megesett hölgy a bukott Madonna a nagy didikkel az üveggolyó, elolvadt a világ és lélek lép a lajtorján.

When I go, I’m going like Elsie

Gyorsan csak annyit jegyeznék meg ennek kapcsán, hogy igen, épp ma jutottam erre, hogy egyszerűen hihetetlennek tartom, hogyan működik ez a dolog az egészségüggyel, úgy értem, nem az a hihetetlen, hogy milyen szar a rendszer, mert én már bármit el tudok képzelni, hanem az, hogy működik, ennek ellenére fenn van maradva a társadalom, élünk, stb.

Soha nem volt még súlyos betegségem, de az utóbbi pár évben kipróbáltam pár dolgot, különböző területeken. A múlt héten még azt mondtam volna, illetve van is egy ilyen emlékem, hogy ezt megfogalmaztam valami kapcsán, hogy a reumatikus fájdalom a világon a legrosszabb. Akkor is, ha enyhe. Hogy csinálhatsz bármit, nem múlik el, és egyszerűen nem tudsz megfeledkezni róla. Ma abban vagyok tökéletesen biztos, hogy állandó gyomorpanaszokkal KÉPTELENSÉG értelmes munkát végezni. És nem vakbélgörcsökre gondolok, egyszerűen csak napi kétszer három órát elvesz a komfortérzetemből az antibiotikum, amit szedek, nem kifejezetten fáj, de olyan bosszantó szinten állandósítja a kényelmetlenségérzésemet, hogy semmi másra nem tudok mellette koncentrálni.

Illetve ez így nem igaz. Amikor annak idején náthásan mentem iskolába, mert még nem engedhettem meg magamnak, hogy az első torokkaparásra hanyatt vágjam magam egy boldog és pihentető C-vitamin kúrának, tesiórán mindig elmúltak a tüneteim. Egyszerűen a fizikai terhelés miatt a szervezetem nem engedhette meg magának, hogy másra koncentráljon. Kidugult az orrom, nem voltam bágyadt, túléltem a túlélhetetlent. És ez ma is így van, amikor hajtani kell – akkor nincs betegség, nincs láz, nincs semmi. (Ellenben amikor leadtam az anyagot, és nekilátnék pihenni, neadjisten szórakozni…)

Viszont – szerencsére – most pont az van, hogy nem eszement hajtásban kell a dolgaimat intéznem (legalábbis a nyolcórás munkahelyemen). Meg van olyan is, hogy gondolkodnom kell hozzá. Kreatívkodni. Nem csak tolni ezerrel.
Egyébként nekem kicsit tetszik ez a (valahol normális) működésmód, bár idegen tőlem, és még nem is megy túl jól.
De sajnos mivel nincs extrém terhelés, nincs stresszhelyzet, kurvára azzal telik már a negyedik napom, hogy bármiféle értelmes munkavégzés helyett azt figyelem, hogy mikor múlik már el ez a gyomorizé, vajon ha többet ettem volna, jobb lenne-e, nem kellene-e elhagynom a grapefruit cseppeket, vajon lesz-e hányingerem, na végre elmúlt, basszus, nemsokára be kell vennem az esti adagot, kell szereznem valami KAJÁT, mert enni kell rá.

Meg tudtam csinálni az orrműtétem éjszakáján, hogy hajnalig fordítottam, eldugult fejjel, száraz nyálkahártyával, hőemelkedéssel, orosz szakszavakat kérdezgettem az éjszakás nővértől, mert nem volt meg az összes szöveg angolul – mert le kellett adni az anyagot. Képes vagyok nagy terhelés alatt, szar körülmények között intenzíven dolgozni. Nem gondolom, hogy bennem van a hiba, amikor azt látom, hogy normál terhelés mellett, csak egy nagyon picit szar körülmények között KREATÍVAN dolgozni képtelenség.

A tavaly nyári kis reumaszerű ideggyulladás-izém közben, pontosabban miután elsőre nem jutottam el orvoshoz, és pár hét múlva újrakezdődött, akkor komolyan megdöbbentem azon, hogy ilyen jellegű tünetekkel, hogy legszívesebben a falat kaparnám, már ha fel tudnám emelni a bal karomat, több hónapos várólisták vannak. A reumatológiára. Miközben ez pont nem olyasmi, amit egy dolgozó ember ép ésszel hetekig el tud viselni. Volt, hogy felfeküdtem a tárgyalóasztalra napközben, mert már nem bírtam függőlegesben.

És emberek ezt évtizedekig csinálják akár. Hogy akár csak nagyon kicsit, de folyamatosan fáj valamijük. Nem úgy, hogy ha rossz szögben tartják vagy rosszul mozdulnak. Hanem mindig, megszokhatatlanul.

Nem lennék egy nagy túlélő, ez is eszembe jutott tegnap, amikor már nem láttam a szokásos havonkénti kis migrénemtől. Ha valaki azt mondaná, hogy mostantól márpedig ez lesz, én azt mondanám, hogy köszi, de nem. Mindig agresszív és harcos típusként gondoltam magamra, de hülyeségekkel egyszerűen nem akarok foglalkozni. Eszembe jut az a rákos bulvárszar a Belvárosiból, hát ha engem egyetlen nyomadék antibiotikum is ennyire kasztrál, soha az életben nem tudnám elhitetni a szervezetemmel, hogy élni akarok, olyan gyógyszerekkel, amik szétcseszik az emésztésemet, akár eszközei a gyógyulásomnak, akár célja, mármint hogy beálljunk egy állandó és stabil, ilyen gyógyszerekkel egyensúlyban tartott életre.

Ez egész egyszerűen vállalhatatlan, inkább döfködnék magamba napi ötször ujjnyi vastagságú tűket izomba, mint hogy egy életen át folyamatosan fossak vagy ilyesmi.

Lehet, hogy kezdő gyógyszerező vagyok, meg az az igazság, hogy az első menstruációm után is pontosan ugyanezt gondoltam: NEM LÉTEZIK, hogy ez a dolog rendszerszinten működni tud. Hogy emberek ezzel együtt tudnak élni. És dolgozni közben. Meg mindent, amit még az ember csinál ezen kívül (nem tudom, mit csinál). De akkor is. Ez nem normális.

Most eszembe jutott, mi lesz, ha történik valami a fogaimmal. Na ne, erre az egészre nekem se időm, se pénzem, csak az a baj, hogy nem hagy ott a falkám az út szélén, hanem életképtelenül is nagyon sokáig fogok élni. (Mármint ha nem rajtam múlik.)

Áh, inkább megyek aludni, mintha helyrejött volna a gyomrom. (Igen, nemcsak a munka nem megy, az alvás sem.)

Legközelebb mesélek nektek a nőgyógyászok legijesztőbb szaváról (HM), meg arról, hogy kurvára ne örülj, ha már csak két hét van fizetésig, és még mindig van egy tízesed, mert az élet hipp-hopp elintézi, hogy egyetlen óra leforgása alatt tizenöt mínuszban legyél, PLUSZ a gyomorpanaszok (plusz a HM).

Gudnájt.

Je n’arriverai pas

Megpróbálom ezt nagyon lassan és szemléletesen megfogalmazni, hogy értsem.[ref]az a tudás, amire még nem állok készen, még csak félig van meg, vagy egy déjà vu-ből, egy álomból bevillanva, úgy törlődik a cache-ből, ahogy a curlingkorong előtt söpörnek, csak visszafelé[/ref] (Olvastam valamit, ami kapcsán beugrott, mindegy.)

Abban a világrendben, amiben én hiszek, pontosabban eddig csak azt hittem, hogy hiszek,[ref]a „tudtam, csak nem sejtettem” értelemben, ahogy pl. azt is tudom, hogy reflexmasszázzsal el tudom mulasztani mások fejfájását, görcseit, de az enyémet, na azt biztos senki sem, mert van ugye az ÉN, meg a világ („És hol van Mabel?” „Ő egy másik zsákban.”)[/ref] a lehető legjobb és legfelszabadítóbb dolgok egyike, hogy tulajdonképpen nincs lehetőség mellényúlásra: azok a dolgok, amikhez rosszul állunk hozzá, egyszerűen nem működnek.

Rosszul: rossz indíttatásból, perverzióból, betegen, hiányból, fájdalomból, túlozva, szégyellve, manipulálva, önbecsapásból. Satöbbi.

Nem azért nem működnek, MERT rosszul csináljuk – a rendszer nem engedi.

Az én világrendemben is van egy magvető-példázat: a jó mag jó talajra hullik, és a rossz magnak sosem lesz mázlija.

Hadd hozzam ide a Mestert megint.
Amikor az önfeladásnak, a meghunyászkodásnak és a megfelelni próbálásnak olyan egekbe robbanó szintjén léteztem, hogy effektíve barátságaim mentek rá, akkor azok a mindennek ellenére és épp ezért különösen húsbavágó mondatok, hogy nem állok ki mellette, hogy direkt ellene „dolgozom”, hogy ő nem tud velem mit kezdeni, hogy velem nem lehet együttműködni, ezek nem felém irányuló bántások, nem az ő projekciói és nem is az én karmikus büntetésem (bár de, azért részben az is), tehát nem megoldandó problémák voltak, hanem jelei annak, hogy rosszul szeretek.

Nem hibáztam. Jól csináltam, amit csinálni akartam, még jobban csináltam, amikor kevésnek találtattam. Azt gondoltam, abban tévedek, hogy rosszul választottam alanyt (kishitűt, agresszort, projektálót), azt gondoltam, egy egészséges, engem viszontszerető férfit boldoggá tudnék tenni azokkal az eszközeimmel, amik vannak – csak még nem érdemlem meg, még nem vagyok elég jó hozzá, még nem tettem eleget azért, hogy megkapjam.

Ha motort használok a vitorlásversenyen, akkor nem az lesz, hogy hamarabb érek oda, hanem diszkvalifikálnak, vagy automatikusan egy másik tóban indulok, vagy a célszalag az árbocrudamra lesz kötözve, vagy kiderül, hogy ez egy vízisífutam.[ref]”Azért beszélek nekik példázatokban, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, és nem értenek.”[/ref] Nem én hibázok – a motor: a rossz, a perverzió, a betegség, a hiány, a fájdalom, a túlzás, a szégyen, a manipuláció, az önbecsapás, az elvárások, az akarás determinálják a végkimenetelt.

Ezek persze evidens dolgok. Csak valahogy most megnyugodtam bele egy kicsit: NINCS másik lehetőség, nincs olyan út, ami a célomhoz vezet. Nincs olyan, hogy ha másképp csináltam volna, akkor bezzeg.

A rossz magnak sosem lesz mázlija, de nem én vagyok a rossz mag.
(És nem az eszközeim, és nem a döntéseim.)

Most jó.

Az élet egyre könnyedebb

Azt gondoltam, a privát blogban majd úgy tényleg le lehet írni mindent, ami fontos, nem csak mellébeszélni, ne kelljen már explain xkcd, de az az igazság, hogy bizonyos dolgokat szavakra lefordítani annyira méltatlan, akár négyszemközti beszélgetésben is, hogy inkább végül mindig üresen hagyom a bejegyzést. Zenék, az igen. Zenék pörögnek végtelenítve. Belinkelni, azt már nem.

És közben tökéletesen érzem, hogy nem vagyok gáz. Tudom, hogy én pörgetem bele magam ezekbe a napokba, órákba, amikor csak ülök és próbálok nem üvölteni, pontosabban próbálok üvölteni végre, csak kevés vagyok, nemrég, eggyel korábban még nem így volt, akkor mindig ez volt, közben is, most meg néha van egy-egy olyan beszélgetés, amikor eszembe sem jut. Tegnap egy egész napon át azt hittem, hogy lehetek normális, és csak alig, nagyon alig, egy ilyen halvány koszfoltnyit voltam szomorú emiatt. Reggelre megint átadtam magam a rögeszmének, volt már, hogy el akartam engedni, volt már, hogy elengedtem és magától visszajött, most meg egyszerűen csak bele akarok fulladni, mert még nem fáj eléggé, még nem jött ki eléggé, muszáj magamra tetoválnom, fájdalmasan, a homlokomra, a melleimre, a tenyeremre, amivel majdnem megsimogattam egy halántékot tegnapelőtt, de már vigyázok. Már tudom, hogy egy féreg vackolt belém, nem én eszem, hanem ő eszik, de megtanultam távol tartani mindentől, amihez nincs köze.

Csak amire éhes, azt nem tudom megtagadni tőle. És nem is akarom.

Ha meg hoppon marad, istenem, lesz helyette kárrier.