Rajzolj pöcsöt a plakátnak

Tegnap az volt, hogy amíg én a körút egyik oldalán áztam szarrá, a másikon ment egy nem pont ilyen esernyő:

De körülbelül ilyen gyönyörű volt, csak a wasabizöld (most tudtam meg, hogy ez az, rákeresve) nem egész cikkekben volt, hanem sávokban a karimáján és a húrokon(?) (ebben viszont még mindig nem vagyok biztos, pedig Vadmalacnak már elmeséltem tegnap).

Szóval rögtön belém lövellt, hogy nekem ilyen KELL! Hogy rettenetesen akarom. Hogy végre egy ernyő, ami tetszik. Hogy ezt aztán nem lennék rest használni. Akár napsütésben. Mindig. Vennék egy külön táskát, hogy beleférjen.
Ilyenek.

Ebben az a különösen szép, hogy gyűlölöm az ernyőket, hogy fogni kell, vinni kell, nem akkor kell, hogy mások ROSSZUL HASZNÁLJÁK, hogy tekintet nélkül, hogy szemen böknek, aláinvitálnak, rám folyatják, szóval utálom őket meg minden ernyőst, meg aki sajnálkozva néz rám, ha mondom, hogy van sapkám/kapucnim/elázok, na és akkor mi van.

Tehát megállapíthattam, hogy én ilyen kis fogyasztói ribanc vagyok mégis, csak annyira válogatós igényes, hogy ez nem derül ki rögtön.

Aztán.

Ma gondoltam, megnézem élőben is a felhozatalt a Deichmannban, hátha mégis meg tudok alkudni idén valami szoknyához-nadrághoz egyaránt hordható balerinaszerűvel.

Lehet, hogy sikerült volna, ha nem próbálom ki puszta megdöbbenésből EZT. (Nincs most annyi időm, hogy lelopjam a képet, különben is érdemes több szögből megtekinteni.) Nem értem, kinek jutott eszébe, és igazán nagyon hosszan próbáltam elképzelni, hogy milyen lehet nem fekete zokniban, hanem hogy ha látszik a bőröm, és vajon mihez állhat ez jól, és egyáltalán. (Itt nincs olyan színkombináció, de amit próbáltam, annak a talpi gumirésze fehér volt, ettől, ha lehet, még rondább és feltűnőbb.) Viszont ÉLETEMBEN még ilyen kényelmes cipőm nem volt. A talpa egy edzőcipőtalp, azt hiszem, és ebből hagytak ki furcsa helyen részeket. TUDTAM, hogy én mostantól kevesebb cipőtalp-kényelemmel nem érem be, és hogy ez így van jól!

NAGYON hosszan morfondíroztam, hogy felvenném-e valaha ezt a borzasztóan kényelmes rondaságot. Úgy, hogy közben esik szét a lábam, mármint csontilag, érzem is, meg látszik is most már. Végül úgy döntöttem, most még nem, ennyi pénzért nem, nyilván mezítláb saroktörő és büdösödik és hát ronda, na. Keresek olyat, ami ilyen kényelmes (most már tudom, hogy ez is opció), és még jól is áll.

Akkor most elmondom röviden még egyszer: életem legkényelmesebb cipőjét nem vettem meg, mert ronda, viszont bármikor kiadnék bármennyi pénzt egy nekem gyönyörű ernyőért, amit amúgy nem használok.

Nagyon furcsa módokon alkuszom én meg. Eddig is tudtam, csak most valamiért ez így elém lett téve. Talán hogy ennek tudatában hozzak döntéseket.*

Más.

Illetve valószínűleg alapjaiban ugyanaz.

Elköszöntem a Dogville-tól (vonatkozó bejegyzések fordított időrendben itt, itt meg itt), és lehet, hogy én vártam valamit magamtól vagy tőlük vagy csak úgy, de valahogy negyedszerre már egyáltalán nem jött át egy pillanat sem, így a Fontos Jelenet közben szokásosan érkező ügyelői sms-re („MOST!”) adott „Elengedtem” válaszom tökéletesen és megnyugtatóan őszinte megnyilvánulás volt. Kevéssé megnyugtató azonban, illetve legalábbis megkérdőjelezhető az egészségessége (bármennyivel is egészségesebbnek tűnik) annak, hogy a Fontos Jelenet egyik fontos felét (ami az arra való várakozásnak a feszültsége, ami „a robbanás a zenében”) sikerült átmentenem a valóságba. De nem is ezt akartam mondani.

Hanem hogy utána megkerestem a Kardos Robit (nem ám csak úgy úgy tettem, mintha tök véletlenül pont ott lennék, és összefutnánk, hanem érdeklődtem felőle, és keresték nekem, és szóltak, amikor jött, és felmentem hozzá, és azt mondta, hogy „ó, itt a Gabi” (megjegyezte a nevemet!! VÁÁÁ! pedig csak ötször mondtam mikrofonba húsz centire tőle, amikor a rádióban beszélgettünk, meg alig néhány e-mailt és sms-t váltottunk! értitek!! megjegyezte!!), és örült, és PUSZIVAL köszöntünk el oda és vissza, ez összesen négy darabot jelent (VÁÁÁ!), és beszélgettünk, és ajánlott győri gyerekelőadást, hogy nézzem meg és írjak róla, és kérdezett, és meghívott egy hipotetikus cigire (ha dohányoznék), és hogy majd küldöm a műsor felvételét, ha meglesz online, és hogy majd azért lássuk egymást (VÁÁÁÁÁÁÁ!), na most ez így összefoglalva nagyon szépen hangzik, de az az igazság, amit a rádióműsorral kapcsolatban is éreztem: végig csak hebegtünk-habogtunk összevissza, ahogy Vadmalacnak is mondtam: mint friss házasok, akik a nászéjszakán találkoznak életükben először. Ami engem ismerve mondjuk nem meglepő. Őt nem ismerem.

Ámde.

Többféle kommunikációs rendellenességem is van (annak dacára, hogy az asztrológusom szerint ez a legnagyobb erősségem – illetve akkor elképzelhetjük, milyenek a gyengeségeim), ezek közül az egyik az érzelmek interpretációjának nehézsége (már úgy értem, élőben). És bár már a Tulipános rávilágított annak idején, hogy ebben tényleg szar vagyok (pontosabban én azt mondtam, hogy „úgy látszik, mégsem kommunikálok olyan jól”, ő meg azt, hogy „örülök, hogy nem nekem kellett kimondani”), azért én mindig fontosnak tartottam, hogy minél pontosabban közelítsem a szavaimat a valósághoz, és mindig rettenetesen büszke voltam, ha sikerült a valóságot közelíteni a szavaimhoz, nagyon-nagyon sokat elértem már sms-ekkel, chattel, e-mailekkel, blogbejegyzésekkel, már-már turaisan (nem volt gyógyír, de ez mellékes), és törekedtem, törekszem a tudatos fejlődésre minden lehetséges módon (nem csak grammatikát, szemantikát, pszicholingvisztikát, beszédtechnikát értve ez alatt, hanem annak a tudatállapotnak keresését is, amelyben én jó beszélgető tudok lenni. Régebben Vítával beszélgettem gyakran, mielőtt a Mesterhez indultam [ez persze nem kunszt, annak idején minden másnapot együtt töltöttünk], mert vele tudtam fesztelenül csevegni, ma van, hogy felhívok valakit, amikor a rádióműsoron görcsölök, csak hogy állapotba kerüljek).

És most arra kellett rájönnöm, hogy ezen nem múlik semmi. (Egy rádióműsor sikere persze igen.) Lehet, hogy fel tudok szedni embereket e-mailben vagy a dominacsizmámmal vagy az észbontó intellektusommal vagy ha éppen valami részeg gátlástalan pillanatomban kapnak el, na de EZ! Hogy összevissza beszélek hülyeségeket, amikre összevissza válaszokat kapok, mert nincs még semmi fogásunk egymáson, abba a néhány ismert félmondatba kapaszkodunk, ami véletlenül valahonnan mélyről jött fel a másikból, és valahogy mégis úgy válunk el, azzal az érzéssel, hogy van bennünk valami rémisztően hasonló, és igen, kellene még találkoznunk, hogy itt érdemes lenne valamit összeérlelni. (Olyasféle reveláció ez, mint az Istenkirály és a hajmosás esete. Nyilvánvaló, csak nem hisszük el. Mármint én.)

És ez TÖK JÓ, csak ezt akartam mondani hat órával és egy pizzával és egy Adéllal ezelőtt, amikor elkezdtem ezt a bejegyzést!

Meg valami olyasmit, hogy villámcsapás nélkül se cipő, se ernyő, se robbanás a zenében nem lesz az igazi. Tudom én ezt, már figyelem is magamon, de valahogy időben meg kellene fordítani: oda menni, ahová visz a vérbőség, aztán kinézni a helyzetből és dönteni. Nem előbb szétracionalizálni, aztán meg mégiscsak lenyalni valaki farkáról a párizsi kockát. (Képünk csak illusztráció, a valósággal való mindennemű egyezés csupán a velem összefüggésbe sem hozható véletlen műve. [Nyomokban mogyorót tartalmazhat.])

*Pinczési Judit: Talán

„Fiatalon fogsz meghalni!” – mondta egy cigányasszony
a debreceni állomáson mellém kerülve,
és tenyeremen futtatta
vallató szemét.
Tenyerem vonalai
le- és felszaladtak,
zihálva,
harcképtelenül.
Talán azért mondta, hogy én is meneküljek.
Talán a rémület kínpadjára szánt.
Talán csak azt akarta,
hogy az értesülés birtokában
csináljak azt, amit akarok.